Let's illan

Az utóbbi időben folyamatosan az az érzés kerített hatalmába, hogy valamit elfelejtettem. Felébredtem, és egyből bevillant: ág-bog... nem értem. Tegnap fület mostam, és ma reggel megértettem: BLOG! És most tudok is egy jót, amit leírok.

In medias res: 2006. november 17. 20:00, Bécs, Gasometer, Evanescence koncert. Lesz is, megyünk is négyen. Már egy ideje hajkurászok jegyeket Magyarországon, de hát a vasfüggöny hátramaradt mágneses mezeje csak nem engedi be az efféle koncertjegyeket. Tán nem üzlet, nem tudom... 160 euró a négy jegy, és bár tudom, hogy 1-2 bécsi ismerősre rábízhattam volna ekkora összeg kiadását, mégsem vitt rá a lélek. A kintről postai úton történő megrendelés réme minden alkalommal megkísértett, mikor a "Bestellen" gombra kattintottam volna. Hiába, a rossz tapasztalatok: már nem tudom a csillagok rossz állására fogni a posta bénázását, mert felfedeztem a rendszert benne. Sebaj, a hétvégén kiutaztunk Bécsbe, meg is vannak a jegyek.

Tanulságos volt a hétvége. Megtudtuk, hogy Bécsben is sok hülye ember él. Ez vigasztalt. Tülekedik, nem nézi, hogy fellöki a gyerekkel mászkáló apukát/anyukát, nem gyalogátkelőn megy, és ráadásul a kerék alá ugrik be közvetlenül, esélyt sem hagyva a fékezésre... bár nézzük el nekik: közeledik a Karácsony. Megtudtuk, hogy odakinn élni nagyon rossz. Nagyon! Odakinn is tüntetnek ám! Szegények! Egyetlen különbség, hogy míg ők a Maslow piramis csúcsán tüntetnek, addig a balsors-akit-régen-tép-magyarok idehaza a piramis alján nyomulnak. Annyira de annyira szeretnék már én is egyszer a szerencsétlen állatok bundájának felhasználása ellen tüntetni. De tényleg! Valahogy nem adódik a lehetőség. És szemlátomást másnak sem. Vajon miért?

Bőrig ázunk...

... vagy inkább falig, de persze a bőrünket is lenyúzzák az iparosok, mire kifizetjük a károk helyrehozását. Társasházban nem ritka, hogy a szomszéd a mosógépével nem csak a saját ruháit áztatja, de az alsó szomszédok falait is. Ez egy ideig jópofa és nevetgélünk rajta, milyen szép tisztára mosták a falat, ám ha épp nem vagyunk a közelben, a víz csúnya munkát is tud csinálni. Így esett ez velünk is. Sebaj - gondoltuk - itt ez a jó kis lakásbiztosítás, majd szépen ennek terhére rendbe is hozatjuk a konyhát, ahol a szekrény háta mögött megindulva, a konektorokon keresztül a földre ömlött a víz, látható nyomokat hagyva maga után. Kiderült, hogy a felettünk lévő lakás szennyvízcsöve évekkel ezelőtt megsérült, amit akkor egy közös képviselő hatalmas szakértelemmel megszerelt: értsd szigetelőszalaggal körbefogta. Ezek után nyilván cseppet sem meglepő, ha időnként valami sárga trutyi megindul hozzánk "égi áldásként", viszont felveti azt a kérdést, meddig lesz ez így. Hiába tisztáztunk le mindent a lakókkal, a biztosítóval, ha az okot nem szünteti meg senki, előbb-utóbb újra tarthatjuk a markunkat a biztosító felé és csak szerencsés esetben nem feleslegesen. Nem hajigálok köveket, velem is előfordult már (de persze ennyiszer egymás után nem), ám azt tartom járható útnak, hogy mindenki egy kicsivel jobban odafigyel a dolgaira. Társasházban ez elengedhetetlen az együttéléshez. Mert őt is érheti hasonló "baleset", és természetes lesz a felháborodása. Azonban nem fog együttérzőkre találni, ha ő maga nem képes belegondolni, mit okoz másnak a figyelmetlenségével, a nemtörődömségével. A felettünk lévő lakást hosszú ideje nem lakják, Patópál nem érzi szükségét befektetni egy új csőbe, nem is lakik itt. Ettől még a tulajdona, felelős érte. (Azt hiszem, elég volt, ma tettekre sarkallom az egész házvezetést.) És még nem is beszéltem a temérdek munkáról és időről, amit az ember a szabadidejéből áldoz arra, hogy megoldja ezeket a kényes problémákat, kijavítsa a károkat. Már látom magam előtt, ahogy egyszer nagy robajjal leesik a konyhaszekrény, mert a szomszéd épp azt mosta ki. Talán azon is jót nevetünk majd...

Folytatódik a rémálom

Az ember azt gondolná: majd megunják ezek a tüntetők, elfáradnak és előbb-utóbb hazamennek, de nem. Nem tehetik. Valaki azt mondta, hogy ne húzódjanak vissza az otthonaikba. Valaki, aki évek óta tüzeli a népet, aki eszközeit meg nem válogatva uszít a hatalomért. Valaki, aki szemrebbenés nélkül hazudik és hazudott is mindig az embereknek, de ő dobja az első követ a másikra. Én ezt nem értem. Vajon amit ő tesz, az helyénvaló? Valahol le van írva, hogy ő korlátlanul és gátlástalanul rombolhat? És itt nem csak a harcokról beszélek, a morális oldalról. Hány tüntető tudja vajon, hogy miért is van az utcán? Hazudott a kormány? Ugyan már... melyik nem? Azt azonban tisztázta-e valaki előttük, hogy amennyiben bejönne a számításuk egy esetleges kormányváltásról - persze nem fog -, az nekik még súlyosabb terhekkel járna? Valaki az "istenek" közül tisztában van-e azzal, hogy vezetőjük elképzelései valóban leépíthetik az országot? Miért kell a hatalom minden áron? Miért asszisztálnak értelmes emberek egy akarnok ámokfutásához? Hát, igen. Ez a mi "híres" demokráciánk. Hazugságra épül és a csőcselék hivatott megítélni a megfelelőségét és fenntartani a "rendet". Mi várható még? Legalább gondolkodjanak kicsit... Ha bizonytalanná válik a helyzet, az értelmiségi elmegy külföldre, hiszen megteheti, de mi lesz velük, a szüleikkel és a hasonló filozófiát vallókkal? Őket ki vezeti majd? Aztán lehet majd arról beszélni, hogy ki hagyta cserben az országot, a nemzetet... Nagy szavak. De akkor már senkit nem tart itthon a nemzeti tudat. Aki racionálisan gondolkodik, az eleve MOST tapasztja a lyukakat a süllyedő hajón (ő ül az otthonában) és ha netán elsüllyedt, legfeljebb kievickél a vízből, de nem biztos, hogy másoknak is akar segíteni a partra érésben. Mert nem érdemlik meg. Úszhatnak az árral, ha már ledöntötték a tartófalakat. (És nagy vezetőjük - miután minden értékét kimentve eltűnt az alvégen - majd megjegyzi nagy "bölcsen": utánam a vízözön... ?) Magyarság, mi lesz így veled? :-(

"Én, reméljük, megúszom"

Ezzel a címmel jelent meg korábban egy nápolyi diákok írásaiból összeállított könyv. Ez jutott először eszembe, amikor ma reggel döbbenten olvastam az egyik internetes újság oldalain az éjszaka történt eseményekről. Szomorú. Aztán olvasgattam erre-arra és találtam rá néhány felvetésre a blogot írók között . Nevetséges és szánalmas. Sokan cefet büszkék rá, hogy részt vehettek a forradalom (?) kirobbantásában. Talán kellene nekik barátnő, hogy levezessenek. :-( Én azt gondolom, hogy bárki lehetne kormányon, a helyzet semmivel sem lenne könnyebb. Mindenki hazudik, ez tartja "életben" a politikát. Megszorítások akkor is lesznek, ha a jobboldal kormányoz, de azt hiszem, fontos, hogy a DEMOKRÁCIA (az emberek szavazata által) legutóbb nem így döntött. Ők már "bizonyítottak". Attól, hogy nem megyek az utcára, én is ebben az országban élek és kisgyermeket nevelek. Ha hasonló felelősség terhelné az ott garázdálkodó emberek vállát, talán ezerszer átgondolnák minden lépésüket. Haragszom a fideszre. Mert hosszú idők munkájával ugyan, de kirobbantották ezt a ... nevezzük forradalomnak (?). Csak meg kellene érteni valamit: attól, hogy száz kopaszra nyírt, genetikailag agresszivitásra kódolt fiatalember beveszi magát az MTV épületébe, még nem lesz rendszerváltás. (Akkor lehetne minden focimeccsen, mert a jobbközép ugyanezen emberek gyülekezete.) És ha ez a miniszterelnök le is köszön, a fidesz akkor sem kap bizalmat azoktól az emberektől, akik eddig sem adták meg neki. Akkor kérdezem én: megéri mindenáron uszítani az embereket? Dolgozni kéne és együttműködni... de ebben a birkák hazájában csak a juhász gondolkodik, az terelgeti a nyáját - ha kell, rossz irányba. Tanulni kéne, hogy ne lehessen megvezetni a tömeget. Átvenni a hatalmat? Ahhoz több kell, nem csak néhány agyatlan paprikajancsi. Ha ésszerű megoldások, javaslatok hangoztak volna el korábban, másként sikerülhetett volna ez a választás. De nem volt. Mindegy, ki hazudik, jobb nem attól lesz a sorsunk, hogy autókat gyújtanak fel huligánok. Tartok tőle, hogy ha sikerülne is az elképzelésüket valóra váltani, a fidesz szimpatizánsok nagyot csalódnának pár év múlva. Ha nem, akkor az csak úgy lehetne, ha folytatódna az a paternalista politikai szemlélet, aminek a leépítése évek óta folyik (kevés sikerrel) és amivel most szeretne mindenki szakítani. Ha újat akarunk, akkor egy korábban leszerepelt párt sem lehetne kormányon, ugyebár. Ez pedig nagyon nehéz, mert a politikai elit zártkörű társaság, oda belépés csak engedéllyel. :) Itt nem rólunk - magyar emberekről, egy nemzetről - szól az egész, csak a politikai hadakozás eszközei vagyunk. Ha haladni akar az ország, nem tüntetéssel oldódnak meg a feszültségek. És hogyan tovább? Merjek kimenni az utcára? Vagy előbb-utóbb lőnek is rám, mert nem úgy gondolkodok, mint a "jobbközép"? Aki így éli a mindennapjait, az könnyen örül az efféle eszetlen megnyilvánulásoknak. Én nem. Változások kellenek, de nem ilyen áron...

"Elvesztettem...

zsebkendőmet, szidott anyám érte..." Ez a dalocska jár a fejemben, amióta a nyaralás kezdetén elveszítettük a szüleim fényképezőjét. Pedig nem is zsebkendő volt és nem is szidott anyám érte, mégis sokat adnék azért, ha megkerülne. Erre azonban nincs reális esély. Pedig édesapám nyugdíjazási ajándéka volt, az értékét ez képviseli. Meg sem mertem mondani neki. Sejtem, hogy a házunkból találta meg valaki, hiszen a kifüggesztett papírkáimat itt szedték le először és a gép is a lépcsőház bejáratával szembeni parkolóban maradt. Hajnalban talán egy kutyáját sétáltató vagy egy korán boltba járó... Nem tudom. Reméltem, hogy olyan emberek között élek, akik tisztelik és becsülik annyira a velük egy "közösségben" élő lakótársaikat, hogy az anyagiaknál előbbre tesznek - mondjuk - egy boldog mosolyt. Sokat nem tudok adni érte, hiszen bármennyire is más a látszat, nem élünk vagyonokból. De még jutalmat is kínáltam. Semmi. Csak letépkedett papírmaradványok... És mit tesz ilyenkor egy átlagos ember? Elszomorodik. És ha netalán ő találna valamit, már nem akarná visszaadni. Még akkor sem, ha semmi szüksége rá. De dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ez itt módi, magyarok!:( Én hittem az emberekben, hittem abban, hogy mindenkiben van egy szemernyi odafigyelés, egy csipetnyi jóság, de ez nem így van. Egyre kevesebb embert látok, aki nem közönyös a másik iránt, aki segítőkész és pláne önzetlen. Ez nem az én világom, mert abban nem én keresném a megtalálót, hanem ő kutatna engem.

A kis "csoda"

Már évek óta velem él, és napról napra új reménnyel tölt el az én mesém, ami egyetlen gyermekem születését és cseperedését mondja el. Az én kis "csodámat" Benjáminnak hívják és ahogy a neve is elárulja ("legkisebb"), ő egy aprócska lény ebben a kusza, hatalmas és rohanó világban. Mégis a legnagyobb... Amikor hosszú évek kiábrándult várakozása után megtudtam, hogy babát várok, kimondhatatlan örömöt és aggodalmat éreztem. Végre én is anya leszek..., na de milyen? Aztán a terhesség alatti vizsgálatok nem hagytak sok időt a gondolkodásra: már a 16 hetes eredményem rossz volt, ami miatt amniocentézisre (én csak hasbaszúrásnak hívom) kellett mennem. Kétszer. Vártam, vártam, de nem jött eredmény. Azonban közben újabb vizsgálatokat írtak elő: méhen belüli koponya ultrahang, szív ultrahang, aztán vérvétel útján elvégzett vírusvizsgálat. Néha mondták, hogy LEHET, hogy vízfejű lesz, LEHET, hogy a szívével gondok lesznek, LEHET, hogy valami lesz, de konkrét adatokat sem a kromoszóma- (28 hetesen kaptam meg!), sem a vírusvizsgálat nem mutatott és az ultrahangok sem adtak kimondott problémára mutató eredményeket. Sőt! A 4D-s képeken inkább azt lehetett látni, hogy egy gyönyörű kisfiúcska növöget a pocakomban. Én eközben dolgoztam és a munkahelyemen nem mindig vették figyelembe, hogy véges energiaforrásaim lassan kiapadnak. Egy ilyen alkalommal - talán a még épp el nem mesélt terhességi rémtörténeteket kihagyandó - megindultak a fájások és azonnal kórházba kerültem. Szerencsére nem történt baj, ettől kezdve vigyáztam is jobban magamra, és amikor elhagyhattam a kórházat, a szüleimnél voltam. Ám a hasam csak nőtt, és a rengeteg magzatvíztől egy tömbként mozgott velem, amitől már sem mozogni, sem aludni nem tudtam. A 34. héten mentem vizsgálatra, és az orvosom bekéretett másnap ultrahangra a kórházba, hogy megnézze, minden rendben van-e. Hát nem volt. Az áramlás (ami a babát "élteti") olyannyira nem volt kielégítő, hogy azonnal gépre tettek és nézték, milyen görbéket ír le a baba hogylétéről. Fél órán át nem is volt semmi, ekkor az orvosom még türelemre intett, és mivel úgysem akart hazaengedni, kérte, hogy még maradjak a gépen egy kis ideig. És itt kezdődött... nevezzük megérzésnek? Vagy egy csodának? Isteni gondviselésnek? Belegondolni sem vagyok képes, milyen következménye lett volna, ha akkor felmegyek a szobámba. :( Kb 10 perc múlva a szívhang eltűnt, a kicsi életveszélybe került, azonnal vittek császározni. Mire észbe kaptam, már mutatták is a kisbabámat. Olyan jó volt megfogni az apró kezét... De mivel másfél kilogrammal (se) született, azonnal inkubátorba kellett tenni. Elvitték a koraszülött osztályra, ahonnan másnap felhívott a kezelőorvosa, hogy Beni multiplex fejlődési rendellenességgel született. Talán vak lesz, valószínűleg szellemi fogyatékos és lehet, hogy mozogni sem fog tudni, de az erre irányuló vizsgálatok még folynak. Még nem kelhettem fel a műtét után, de úgy éreztem, nem is szeretnék. Soha többet. Hát ez az én "híres" anyaságom? Ennyit tudtam kihozni magamból? Büntetni egy kicsi gyermeket a saját butaságom miatt? Miért nem vigyáztam rá jobban? Miért nem mondta senki, hogy ennyire komoly baj van? Miért nem én vagyok beteg és lenne ő egészséges? Miértek... és soha senki nem tudta megadni rá a választ. Amikor újra megnézhettem, csövek lógtak ki a fejéből, a kezéből és a lábából, a kicsi szeme le volt ragasztva és a kis mellkasa olyan kis sovány volt, hogy szinte látni véltem a szívecskéjét. De élt. Kislányokat meghazudtoló módon küzdött az életéért, és ettől kezdve tudtam, hogy érte fogok élni. Még alig tudtam mozogni, mégis napokig mentem látogatni, majd öt nap után beköltöztem hozzá az anyaszállásra. Én fejtem az anyatejet, segítettem a vizsgálatoknál, lefogtam a fejét vérvételnél, és lehetőség szerint sokat beszéltem hozzá, fogtam a karomban. Így éltünk két hónapig. Amikor hazamentünk, mindössze 2,20 kg volt, de olyan gyönyörű kisfiú! Azóta eltelt két és fél év. Mögöttünk hagytunk jónéhány orvosi vizsgálatot, műtétet, gyógytornát és gyógypedagógusi fejlesztést. Természetesen azóta is folyamatosan részei az életünknek ezek a feladatok, kontrollvizsgálatok. Az én Kicsikém ügyesen jár (bár igaziból futni és ugrani még nem tud), nem használ szemüveget, mert - a szaruhártya borússágok látótér takarása ellenére - szinte tökéletes a látása (bár a szemtekerezgések miatt kancsal), nagyon jó étvágyú (azonban az epehólyag eltávolítás miatt nem bír mindent a pocakja), elkezdett beszélni és egyre több szót használ, utánoz (de még azért én vagyok a tolmács) és kifejezetten barátságos, közvetlen és önmagát csak szerettetni tudó fiúcska lett belőle, aki pár nap múlva bölcsibe megy a többi gyerekkel. Értelmes és öntudatos. Igazi kis Csibész... :))) Lehet, hogy az elmúlt éveimben a pihenés fogalma hiányzott a szótáramból, de ma sem szeretnék semmit másként. Lehet az is, hogy nem én vagyok a legtökéletesebb anya, talán ő sem a legtökéletesebb gyerek, mégis senkiért oda nem adnám. A mi életünk ilyen rögös utakon megy, de nem bánjuk. Olyan családunk van, ahol a nyugalom, a bizalom és a biztonság kulcsszavak. Azt hiszem, ettől leszünk jó szülők, ettől lesz "egészséges" gyermekünk és talán innen ered a boldogságunk forrása is. És az a hit, ami ebből a forrásból táplálkozik, erőt ad egy életen át. Mi ezt egy igazi APUKÁTÓL kapjuk. Köszönöm neked, Édesem!

Kanaszta forfrí

Egyszer-egyszer ki kell kapcsolódnom. Amikor ebből a nemes felkiáltásból egyszer-egyszer valóság lesz, olyankor egyszer-egyszer kanasztáznék. És a csillagok optimális állása esetén még társak is akadnak hozzá egyszer-egyszer. Aztán máskor itt-ott elakad a folyamat. Az utolsó komponens (társak) hiányának orvoslására kezdtem bele egy kanaszta játék írásába. Jöjjön hát a reklám. In de foll ov 2006 é nyú gém iz kaming: JCANASTA... vaccs jor dzsokerz! Tisztára mint a moziban. De hogy tényleg teljes legyen a kép, lesz benne hálózati és lokális játék üzemmód meg mesterséges intelligencia... Már látom, ahogy a gonosz botok lekanasztázzák a világot, és akkor jön a Neokanaszta és visszaállítja a rendet.

Így mindig lesz ellenfelem, és hátha másnak is megtetszik...

Robbie-ra várva

Nem ma volt ugyan, mégis megéri a fáradságot, hogy leírjam múlt heti koncertes élményeimet. Akadt. Már előre készülve bizonyos kényelmetlenségekre (utazás, parkolás, tömeg), elhatároztuk, hogy tömegközlekedünk, hiszen erre buzdítanak bennünket nagyjaink és a környezetvédők is. :) Alig szálltunk le a buszról, már gyanítottuk, hogy nem akármekkora embermennyiséget sikerül majd látnunk a stadionban, de még így is elállt a lélegzetünk. Sosem jártam utána, vajon mikor nyitják ki a kapukat, pedig érdekelne, hogy hány órakor kell odamenni, hogy hatvanezer emberből épp én állhassak az első sorban. :) (Persze jónéhányan ültek, nekik eszükbe sem jutott ez a verzió.) Pedig egy lánynak Robbie-csók a jutalma. :)) Rögtön a belépésnél elkoboztak tőlünk minden olyan tárgyat, ételt és italt, aminek volt súlya, de a kupakokat lecsavarva az italokat megtarthattuk. Először nem értem, miért ez a nagy óvatosság, aztán megvilágosodott. Nos, ahogy ott ácsorogtunk - pedig mi sem érkeztünk túl korán - és hallgattuk az előzenekar előadását, egyre népesebb tömeg próbált meg a hátsó sorokból az elsők felé jutni, több-kevesebb sikerrel. Ekkora létszámnál, egy ilyen "rangos" eseményen természetes is, hogy bizonyos értelmi szinten megrekedt hazánk fiai kakaskodnak a szomszédos országokból érkező lányokkal, akik - megjegyzem: joggal - védték saját pozíciójukat, hiszen már jó ideje vártak, nem szívesen engedtek át senkit, aki későn jött, de annál előrébb akart jutni. Ebből aztán lett jó kis ruhatépkedés, lökdösés, aztán sörrel dobálás, locsolgatás (!) és mindez nem túl szalonképes mondatok mellett. Amikor már a környéken álló férfiak is megelégelték az egyik "Őstulok" viselkedését és ezt szóvá is tették, ő egy határozott, ám annál szánalmasabb mondatot vágott vissza védekezésül: "Majd én megtanítom a szlovákokat magyarul!" Hát, így is lehet élni, kérdés, érdemes-e. :)))) Aztán mi is megvívtuk saját csatánkat két szlovák fiúval és "b. nejeikkel". Többszöri huza-vona után (ez már annyira vicces volt, hogy nem részletezném) a "nemzetközi" középső ujjam tette helyre a dolgokat és elmentek. Szomorú, hogy itt tartunk és nem vagyok büszke magamra. Nem azt mondtam, hogy nem mehet előre, csak megkértem, ne mellettem tegye. Undorító dolog "erős" férfiként "gyenge" nőkkel kezdeni, ilyenkor nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. Ezt nem hiszem el. Elmegyek egy koncertre, ahova nem kevés pénzért jutok be (nem beszélve arról, hogy január óta érett ez a szülinapi ajándék) és harcolnom kell kis taknyosokkal azért, hogy lehetőleg ne a stadionon kívülről hallgassam a koncertet, mert minden éppen-akkor-érkezett-paréj előre akar jutni. Én úgy gondolom, ennek is lehetne (talán van is) protokollja, illemtana, ahogy a mobilhasználatnak, a tömegközlekedésben résztvevők viselkedésének és még sorolhatnám. Íratlan szabályként kezelendő, hogy aki előbb jött, nem állok elé. De mi itt élünk. És a "mieink" csak a "forgóajtó elvet" ismerik el fő szabálynak. Ők azok, akik mellet döngetnek, hogy EU tagállamban élnek, csak túlságosan buták és neveletlenek ahhoz, hogy felmérjék, hogy ez önmagában nem alanyi jog a bunkóságra, sőt inkább ezzel felelősség és viselkedési szabályok is járnak. Ám ne gondolja senki, hogy nem voltak szép számmal olyanok, akik tudtak viselkedni. Csak az ő szórakozásukat elrontotta ez a sok tanulatlan, illetlen, magát mindenki fölé képzelő magyar(?) mentalitás. A koncert amúgy nagyon klassz volt és Robbie Williams betegsége ellenére állta is a sarat becsülettel, így nem csak a rossz dolgok maradtak meg. De egy biztos: ezentúl ülőhelyre megyünk és mindenképp autóval, mert éjszaka sokezer embernek egyszerűen képtelenség hazajutni. Ezen pedig a BKV gondolkodjon el...

A fiú

A napokban egyik ismerősöm kérésére újra előtúrtam a törökországi utazásunk emlékeit és eszembe jutott, milyen fantasztikus élményekkel gazdagodik az ember más kultúrák megismerése folytán. Miközben a gondolataimat szedtem össze, előjött az a kis történet is, amit a szívemben őrzök mindmáig. Amikor egyik helyről a másikra utaztunk, azt többnyire éjjel tettük, hogy a hatalmas távolságokat egyrészt ne a nagy melegben tegyük, másrészt össze tudjuk kötni az alvással (már amennyire aludni lehet egy buszon), így napközben újabb helyeket, városokat járhattunk be. Egyik ilyen alkalommal a busz megállt egy pakolóban, ahol el lehetett intézni mindenféle ügyes-bajos dolgunkat. Egy ideig nem szálltam le a buszról, csak figyeltem, hogy viselkednek az emberek, elemeztem a magatartásukat, az éppen látott dolgaikat, szokásaikat. Itt lettem figyelmes egy nagyjából tízéves fiúcskára, aki cipőket tisztított az állomáson éjjel (!) és mint kiderült, ő volt mindenkinek a "kapcája". Az egyik cigarettáért küldte, a másik italt hozatott vele, a harmadik az újságját szereztette be vele, és ő minden egyes feladatot leszegett fejjel, a legnagyobb alázattal végzett el. Feltűnt, hogy sosem mosolyog, csak némán és szomorúan teszi a dolgát. Leszálltam a buszról, mert erre kíváncsi voltam: vajon ennek a fiúnak nincs családja vagy csak annyira szegények, hogy a gyereknek éjjel kell dolgoznia? Amint megjelentem a busz mellett, az összes sofőr észrevett (nem is lehet ez másként egy szőke nő esetében), és elküldték a fiút, hogy hozzon nekem teát. Nagyon megtisztelő volt, hiszen a török kereskedők ugyan nagyon vendégszeretők, hiszen érdekük fűződik hozzá, a sofőröktől viszont az ember ezt nem várná, ezért nagyon meglepett a dolog. Miközben a teát iszogattam, arra lettem figyelmes, hogy ez a fiú lopva figyel. Valahányszor felé néztem, lesütötte a szemét, de éreztem, hogy keresné velem a kapcsolatot, csak nagyon bátortalan - talán a társadalmi helyzeténél fogva is. Közben indultunk tovább és visszaszálltam a buszra, de a fiúcska nem ment ki a fejemből. Továbbra is engem figyelt, le sem vette rólam a szemét, de csak diszkréten. És egyszercsak elindult a busz. Látszott a szemében a csalódás, hogy elmegyek és nincs tovább. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kiintegettem neki az ablakon. És a fiú elmosolyodott és visszaintegetett. Hosszan nézett a busz után... Csak egy kézmozdulat volt, mégis ennek a fiúnak ez maga volt a boldogság. Legszívesebben leszálltam volna, és hazahoztam volna magammal, hogy egy életen át nevetni lássam, hogy megkaphasson mindent, amire vágyik. Mellettem. Mert abban a tekintetben és abban a mosolyban benne volt minden, amire egy ember (vagy anya) vágyik. Nem tudom, ki kapott ezzel a pillanattal többet a másiktól, de... amíg élek, nem felejtem el.

iDragon és a NótbúkMumus

Az elmúlt hetek eseményei valószínűleg gazdagon elárasztották tapasztalattal kedvenc szoftverfejlesztő vőlegénykémet, akit nehéz ugyan kihozni a béketűrésből, de most azért sikerült. Történt ugyanis, hogy fent említett Szerelmem munkahelyet váltott és az új cég előírta számára a saját eszközök használatát. Egyetlenem - fogtechnikus professzor lévén :) - próbálta ugyan halogatni a dolgokat, de csak-csak nem szánta meg a Jóisten egy ingyen darabbal, így kénytelen-kelletlen belenyugodott a ténybe: venni kell egy nótbúkot. Meg is rendelte "monogramrokonánál" :), egy nagyhírű informatikai cégnél. Viszont közben is kellett azért valamivel tevékenykedni, ezért elhozta hát édesanyja - korántsem fejlesztésre alkalmas - szerkentyűjét, hogy az átmeneti idő alatt azzal keresse meg gyermekünknek a kalácsra valót. Az első ballépés mindjárt itt is kezdődött, a Mama nótbúkja ugyanis cefet lassan falta a biteket, így naphosszat nézegethette iDragon barátunk, hogyan homokórázik munkája gyümölcse felett az az átok gépezet. Benne a NótbúkMumussal, aki úgy tűnik , rég nem tört már borsot senki orra alá, mert nálunk élvezettel merült el a gonoszkodás bugyraiban. Ha ez még önmagában nem adott volna okot iDragonnak a bosszúságra, akkor adott a rendeléssel kapcsolatos várakozási idő és az eközben felhalmozódott temérdeknyi munka. Ezért aztán otthon is művelte reggel és késő estig a bősz sárkány napközbeni tevékenységét, amivel kivívta HomeDragon :) haragját. iDragon így aztán egy hét múltán hatalmas örömmel vette birtokba immáron a saját(!) nótbúkját. Ám nem is sejtette, hogy NótbúkMumus továbbra is lesben áll és rögtön átköltözött a jóval komfortosabb és kényelmes lakásba. És ekkor megtörtént a baj. iDragon ugyanis nem mérte fel ellenfele hatalmas erejét, és egy laza mozdulattal megnyomta azt a gombot, ami a "lakást" nullára törölte. NótbúkMumus persze nyomban lakásszentelőt tartott, hiszen addig kell ezt megtenni, amíg az üres. :) iDragon több utat is bejárt, több üzletet is szemügyre vett, hogy megtalálja a számára is megfelelő berendezést, de nem sikerült. Így el kellett mennie újra arra a helyre, ahol mindez indult. A cég közölte, hogy külföldről küldik (!) a telepítőket, így újabb hetekbe kerülhet, mire meglesz. iDragon szomorúan konstatálta, hogy ez ám a méreg, nem a cián. Azóta NótbúkMumus nálunk lakik, egyelőre egy méregdrága, ám annál butább gépezetben és csak bízni merünk benne, hogy hamarosan talál magának jobb és tágasabb társbérletet, ahol kedvére kimulathatja magát. Mert nálunk tutira jól szórakozik. Kár, hogy mi ezt annyira nem élvezzük...

A sértés

A tegnap estét egyik kedvenc barátnőm, Gágó társaságában töltöttük el és ahogy az nők között ilyenkor szokás, mélyen elmerültünk a pletykák tengerében és alaposan megmártóztunk a hírek és információk sós vizében. Ez már csak így megy: rágcsálunk, csacsogunk, iszogatunk, fecsegünk... nagyrészt érdektelen, felszínes dolgokról, no meg persze a minket érintő mélyebb érzésekről. Meleg volt... de jött a hidegzuhany! Egy közös ismerős - nevezzük itt Királylánynak - , aki az elmúlt időszakban beszedett kudarcoktól épp a saját levében fődögél, azzal tölti legtöbb idejét (főleg munka helyett, gondolom), hogy a barátnőm egyéb kapcsolatait fikázza - lévén neki nincs mit. (A szóhasználat szándékos, a közönséges megnyilvánulásokért ÉN kérek elnézést. a szerk.) Természetesen - mint az egyik kedvenc "Anyu", én is sorra kerültem, hiszen megeszi a sárga penész, ha Gágó nem csak érte rajong. Tehát adott a beszélgetés, melynek során Királylány leveléből kiderül, hogy - a többi kapcsolathoz hasonlóan - én is egy üresfejű liba vagyok, aki azért hallgatom meg barátnőm örömét és bánatát, mert közben mondom a magamét és úgysem hallom, ő mit mond. Így persze könnyű - gondolja ő. Hát, igen. Főként ezért hívnak engem a barátaim "Teréz anyunak", mert nyilván nemcsak, hogy nem hallom a szövegüket, természetesen nem is érdekel. Segíteni? Na, azt meg már végképp nem. :)) Ez vagyok én. Az üresfejű libák egyik gyatra példánya. Hát... ezen még csak lecsillapodtam volna. Kit érdekel egy nő véleménye, aki burokban nőtt fel (vajon felnőtt-e?), anyuka telefonja nélkül nem megy három métert és nincs egyetlen barátja sem. Sem párkapcsolata. Sebaj, gondoltam, aki egyedül nyalogatja a sebeit, az annyira sajnálatra méltó, hogy tőle még az üresfejű liba is dicséretnek számít. Ám itt nem volt vége. Egy alkalommal közös szülinapon voltunk, melynek végeztével ő végigkritizálta a társaság tagjait. (Megjegyzem: senkit nem ismert az emberek közül és egy órát sem töltött el közöttük.) Tegnap kiderült, hogy véleménye szerint az én Kedvesem "vicces" (értsd: szánalmas) és a mi kapcsolatunk meg végképp az. Na, itt kiborult a bili! Engem a szájára vehet, azt mond, amit akar, de Pety tabu. A kapcsolatunk meg végképp. Mit tud ő egy párkapcsolatról? Az eddigi leghosszabb "viszonyában" egy nős pasi szeretőjeként sikerült tetszelegnie és ő beszél szánalomról??? Szeretne ilyen szánalmas kapcsolatban élni valakivel, csak esélye sincs rá. Savanyú a szőlő vagy hogy is van ez? :)))) Valahányszor meglátják, hogy milyen "szép" és tökéletes alakja van, ráugranak a pasik, aztán lépnek. Ahogy megismerik. Talán érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy ki is az üresfejű liba... Azon meg végképp, hogy egy tíz fős társaságból egyetlen ember volt neki szimpatikus, méghozzá az, aki két alkalommal hagyta el terhes menyasszonyait (noha ő is szerette volna a babát) csak azért, mert anyukája megnyugtatta, hogy neki nem kell felelősség, maradjon csak vele. Na, ha valami, ez szánalmas. Véleményem szerint egy olyan ember, akinek mindent a kis formás popsija alá tettek és sosem kellett semmiért megküzdenie, ne formáljon olyan emberről véleményt, akit nem ismer, csak azért, mert nem az ő "köreiben" mozog. És főleg NE menjen pszichológusnak, mert érzéke NINCS az emberekhez...

Emésztem

Na, nem az ebédemet, ilyen melegben ahhoz kinek van étvágya? A történéseket. Valahányszor leülök a gép mellé, mindig visszatérnek az emlékeim, hiszen egyre több és több ismerős jelentkezik. Ha nem üzennek semmit, akkor is tódulnak elő az emlékek. Így megint előjött a tenisz, a nagy szívfájdalom... Amikor elment az edzőm másik városba "szerencsét próbálni", összeomlott bennem egy világ. Nem voltam belé szerelmes, nem azért. :) Ő nemcsak egy kiváló edző volt, hanem egy nagyszerű ember is, aki a teniszoktatáson kívül az életre is próbált minket nevelni. Fantasztikus humora és nagyon jó szíve volt, azt hiszem, sosem hevertem ki, hogy el kellett hagynia az egyesületet. Akkor árulásnak éreztem, ma már tudom, hogy egy minden szempontból racionális döntés volt. Az én életem akkoriban egy hatalmas fordulatot vett. Az új edző felajánlotta a "szolgáltatásait", amiből köszönöm, nem kértem, miközben egy fájdalmas térdsérüléssel küzdöttem, befejeztem a gimnáziumot és előttem állt az élet, a nagybetűs. Szerettem volna a régi edzőm után menni, vagy csak egyáltalán folytatni valami másik helyen a teniszezést, de az édesanyám sokkal aggódóbb volt annál, semhogy messzire engedjen magától. Így lettem könyvesbolti eladó, aztán hamarosan iskolatitkár a helyi gimnáziumban. Férjhez adtak (!) és ott éltem a családi "burokban", tenisz és saját útkeresés nélkül. Mindenről gondoskodtak, mégsem voltam boldog. Tegnap a közeli uszoda szabadtéri részén pihentünk, amikor felfigyeltem arra, hogy a mellettem lévő teniszpályán felnőtteket oktat egy edző. És belesajdult a lelkem. Valamikor azt hittem, hogy ha már versenyezni nem is tudok majd, edzőként mindenképp a teniszezésnél maradok. De én sosem voltam elég kitartó, hogy valóra váltsam az álmaimat. :( Mégis... Ha ma visszatekintek és csalódottan állok összeomlott álmaim romjainak tetején, elég csak arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok. Lehet, hogy az én szüleim nem voltak gazdagok, lehet, hogy nem tudtak nekem olyan sokat adni, mint szerettek volna, mégis én vagyok a legbüszkébb gyerek a világon, mert ŐK a szüleim. Ők, akik talpig becsületesen élik az életüket, akik önzetlenül szeretnek bennünket és messziről is óvják minden lépésünket. Amikor elkeseredtem olykor-olykor, mindig az adott új erőt, hogy ilyen nagyszerű családom van. Ám egyszer eljött az én időm is, amikor magam mögött hagytam a múltat és csak előre tekintve nekivágtam a saját utamnak. Persze ez is rögös és nehezen járható, de én találtam! És most már van saját családom. Az én feladatom óvni, vigyázni őket, gondoskodni róluk és szeretni örökké. És ha ez az én sorsom, kit is érdekel a tenisz... :))) Azért a táncolni tanulást még adtam fel, hisz csodálatos partnerem van. ;)

A siker ára

Kitettem a lábam egy hétre és - fél évnyi ellenállás után - egy meghívó várt a mailboxomban. Azóta én is az ismerőseimet keresgélem a neten és olyan emberekkel, korábbi barátokkal találunk egymásra, akiktől szívesen hallgatom meg, mi történt velük az elmúlt évek alatt, amíg nem láttuk egymást. Persze különbözőek vagyunk (és ezt mindennap ünnepeld!), így a sorsunk is más- és másféleképpen alakult. Először csak azon lepődtem meg, milyen sok "falumbeli" került külföldre. Aztán egymás után érnek a váratlan megkeresések, hírek az üzenőfalon. És itt jön a mai döbbenet. Az egyik ismerős, aki egy kifejezetten esetlenke, szemtengelyferdüléses kislányként került a teniszegyesülethez, ma Londonban él, ahol teniszezik, táncol és modellkedik. Leesett az állam. Az a kislány, akit én ismertem, erre (egyedül) sosem lett volna képes. És ekkor előjöttek az emlékeim a családról... ahol apuka keményen dolgozott, hogy a lánya mindent megkapjon és hatéves korától nyomta az edzéseket, erőltette a gyereket. Eredmény? Bizony lett. Ott él a lány a nagyvárosban és ilyen üzenetet ír: "Ma delutan Flavio Briatore-val es Goran Ivanisevic-csel parosozunk...baratilag". Majd a következő: "..., en voltam az oreg Flavioval es nyertunk donto 6:4-re(hihi)!!! A Goran gyerekkel aztan egyutt vacsiztunk es megneztuk az Anglia-Svedorszag meccset." Mit is lehet erre mondani? Persze, hogy irigy és rosszmájú az ember ilyen sikerek láttán. :) Aztán jöttek elő tovább az emlékek egy anyukáról, aki a kisfia agyonhasznált gyerekruháit próbálta eladni fillérekért bárkinek, hogy egy kis pénzhez jusson. Akit szinte "bolondnak" gondoltak, amiért egy jól kereső apuka mellett majdhogynem "koldulni" járt. Hiszen ebben a családban nemcsak apuka élt a lányával (noha minden előzmény erre utalt), hanem anyuka és két fia is, akik közül a kicsi még bizony ellátásra szorult. De a mi történetünk apukája ezzel mit sem törődött. És elérte, amit akart: jó tanuló és jó sportoló lánya, aki mellesleg nagyon csinos is lett, most hírességekkel teniszezik "barátilag" és éli világát. És vajon a család többi tagja? Vagy az kit érdekel? Aztán folytattam a gondolkodást: vajon ha az én apám is ennyire támogatott volna engem, a tehetségemmel, hova juthattam volna? Hiszen a tenisz volt az életem és a körülményeimhez képest jól is ment. Mi is hárman vagyunk testvérek, ám nálunk sosem volt különbség egyik vagy másik között. A családi kötelékek annyira erősek, hogy tűzbe mennénk a másikért. És EZ a fontos. Bizony felköpnék és aláállnék, ha családtagjaim hátán taposva értem volna el sikereket. Hiszen mit is nevezünk sikernek? Az eddigi tapasztalataim szerint annyi negatívum jelenik meg ezzel a kifejezéssel, pláne ha hírnévvel is párosul, hogy kérdés, megéri-e. A sikeresek között ritkán látni felhőtlenül boldog embereket, mert az idejüket, az életüket ésszerűtlenül áldozzák fel a karrierük és a hírnév oltárán. És ha levonom a végső konklúziót, az kell megállapítanom, hogy - noha az esélye többször előttem állt - sosem vonzott ez a világ és imádok "szürke"(?) anyuka és "feleség" lenni. :)))

Nótbúk

"Új munkahely, új eszközök!"

Ezzel a felkiáltással vágtam neki előző hetemnek. Drága az a notebook, de azzal szerzem a temérdek jószágot családom számára, mely bennünk, mint jól működő közgazdaságtudományi alanyokban, jelentős hasznosság- és elégedettségérzetet kelt. Jó lesz, megtérül. Nem könnyen, de rászántam magam több, mint 0,5MFt elköltésére. Kikeresem neten, telefonálok, javasolják a legegyszerűbb emiles megrendelést, megrendelem. Mindez történt előző hét pénteken. Most meg ezen a hét szerdán van, és semmi nem történt. Eddig csak a kolléga távollétével csitítgattak, de az elmúlt, a kolléga pedig azóta sem jelentkezett. Mai telefondorlatos összecsapásunk eredményeképpen megtudtam, hogy a levél nagy valószínűséggel elveszett. Magamba roskadtam. Ez azt jelenti, hogy egyik legjobb barátom - Demon Mailer - megszakította velem a kapcsolatot. Eddig rendszeresen írt, most meg semmi. Nyeltem nagyot, és tanultam a dologból. De hogy ennyire hülyének nézzenek valakit...

Újra itthon... ööö... Magyarországon

Hát eljött az idő. Bizony.

Tekintve az utóbbi idők eseményeit és bejegyzéseit a blogon, nem sok időt szántam szegénykémre. Mindennek megvolt az oka, de most vége. Célom mától az életem Linzben töltött óráinak százalékos arányát a lokális 50% felettről olyan háááááát, na, mondjuk ki: 0-ra csökkenteni. Ez nagyon jó. Képzeljétek csak el: Hetente kiutazni meg vissza. Autópályán kb 3,5 óra egy ilyen út. Az hetente 7 óra. Eközben mondjuk lehet jó zenét hallgatni, de sok más lehetőség nincs (tekintsünk most el Eszetlen Billtől, gyakori utastársamtól). De ebből elég. Mostantól Budapesten dolgozom. Mivel gyakorlatilag a város egyik végéből járok a város másik végébe, tömegközlekedek, mert az gyorsabb. Így naponta jóindulatúan becsülve másfél órát utazom. Az hetente 7,5 óra. Zenehallgatásról már lemondtam, de szerencsére egyik nap sem utazom egyedül, mert velem van Meleg, Kosz, Szag, Szardínia meg Zaj. Minden reggel tekintélyt parancsolóan beszállnak velem a villamosba, és elkísérnek... nem sokat beszélnek, de értik a dolgukat... igazi profik...

(A történet folytatása előtt az aggódó olvasókat meg kell nyugtatnom: a szerző hajlamos a történeteit oly módon indítani, hogy elködösítve bizonyos tényeket, majd az igazi megoldást túl későn közölve, az ártatlan olvasót egy olyan irányba terelje, mely a San-Alom skálán jelentősnek számító negatív érzelmi kitöréseket okoz. A történet váratlan hepiendje ez után már-már megváltó jellegű, euforikus hatást kelt. Fényhatások nincsenek.)

De Linz elhagyására nem az utazás mennyisége kényszerített. És nem is ez fog visszatéríteni oda. Kapaszkodjunk abba a 0%-ba. Elegem volt abból, hogy minden kinn töltött estén eltengessem az időmet, miközben otthon várnak rám, és sokkal de sokkal hasznosabb dolgokkal tölthetném az időmet, mint a hotelben. Végre minden este összebújhatunk Tündefüllel. Megszemlélhetem Kissárkányunk minden egyes új szavát és mozdulatát. Meg azt is, hogy milyen nyugodt, mikor VÉGRE alszik. :)))

A forgóajtó effektus

Hill: Mi, európaiak c. könyvében szentel néhány oldalt a magyaroknak. Egyéb vonásaink mellett kiemeli, hogy ha egy magyar odakerül egy forgóajtóhoz, akkor mindegy, hogy egy sorban hányadik helyről indul, akkor is ő ér át először. (Jó lenne, ha ezt a gazdasági fellendülés és az ország helyzete tükrözné, de nem erre szeretnék most rámutatni.) Tegnap estefelé utaztunk családommal hazafelé, és noha kétféle autópályás útvonal is adódik (még egy kis kerülővel is gyorsabb), az elmúlt hét tapasztalatai alapján most az M5-ösre esett a választás. Az M6-ról való lehajtás nagyon hosszadalmas és nehézkes az Érdi-tetőnél, mivel egy olyan körforgalomba érkezik az autópálya, ahova a 7-es és 6-os főútvonal torkollik, így - hogy elsőbbséget kell adni a körforgalomba már belépett autóknak - az autópályán hosszan állt a kocsisor. Gondoltuk, ebből egyszer elég, irány az M5. Hát, ez sem bizonyult jobbnak. Az még csak hagyján, hogy az autópálya építése vasárnap is folyik - részvétem szegény munkásoknak -, de az autóknak úgy kell két sávból egybe tömörülni, hogy a tábla még nem is látszik az útépítésről (!), már hatalmas dugó van. Na, de hol jön itt a magyarság kérdése? Ugyebár nem elég, hogy a kialakult helyzet mindenki számára megterhelő mind fizikailag (meleg, elgémberedett tagok az autóban), mind idegileg (hosszas várakozási idő), mindig van rengeteg MAGYAR, akik a "cipzár-szabályt" áthágva a maguk szánalmas módján próbálnak előrejutni az amúgy is lehetetlennek tűnő helyzetben (lsd forgóajtó effektus). Jobbról előzve, a másik elé vágva index és mindenféle egyéb kötelezettség nélkül. Mert rájuk nem vonatkoznak azok a szabályok, ami a többi autósra. Emiatt aztán olyan káosz alakul ki, hogy a rendszertelenségnek az is áldozatául esik, aki amúgy becsületesen kivárná, mikor érkezik el az ő előbbre jutásának pillanata. Ettől kezdve aztán minden "magyar" nekiesik annak a bizonyos forgóajtónak, amiből a végére már csak forgács marad, jelezve, hogy magyarok jártak erre.

"Párizs megér egy misét..."

Nemrég Párizsban jártunk egy buszos kulturális kirándulás keretében. Ha össze kellene foglalnom egy mondatban a tapasztalataimat, azt hiszem, így fejezhetném ki az érzéseimet: a város gyönyörű, de magyarnak lenni szégyen. Nem azért, mert a franciák annyival különbek, nem. Mi vagyunk ennyire magyarok. Elmesélem. Első nap: Elindultunk. Éppen berendezkedtem egy jókora alvásra a kispárnikámmal, amikor reggel 6-kor azzal kezdtük a napot, hogy lefektették nekünk az "együttutazás szabályait". Olyan példákkal tudnám bemutatni, mint hogy ne együnk a buszon, hiszen sok szendvics (főként ha hányás-szagú sajttal készült) kellemetlen szagokat okoz, amit kiszellőztetni csak hosszú idő után lehet. Vagy ne igyunk, mert a szénsavas üdítő kicsap az üvegből és beteríti a népet. De azt is kérték, hogy a széktámla hálójába ne tegyünk nehéz tárgyakat, mert kitágul. És a WC? Nos, a szubjektív materializmus elmélete szerint eljárva: mintha ott sem volna. :) Négyórás utazások után fél óra szünet legyen elég evésre, ivásra, és amire még szükség lehet. A buszon semmit. (Ez persze csak elvárás, nem kötelező.) Odaértünk az első állomásunkra még hazai területen, ahol újabb hölgy utastársak (együtt: Suták) csatlakoztak hozzánk. Mivel ők nem hallották a megelőző óvintézkedések és szabályok összességét, nagyjából egy óra leforgása alatt valamennyi szabályt megszegtek. Eleinte bosszantó volt, később már vicces, végül szánalmas. De hogy is jellemezhetnénk négy ötvenes éveiben járó hölgyet, akik első nap kijelentik, hogy a Versailles-i kastély őket nem érdekli, ők az Eurodisney miatt jöttek!? (Itt emelném ki újra a városnézés KULTURÁLIS lényegét.) Este még a szobájukba sem tudtak bemenni, Életem Párája mentette meg őket a csövezéstől, ugyanis képtelenek voltak használni a kártyát, ami kulcsként funkcionált. :) Az első éjjel egy Premier Class** hotelben szálltunk meg. A szobánk egy műanyag rémálom volt, a klausztrofóbia melegágya. Annyira undorító, hogy az ajtó elé kellett mennünk, hogy Egyetlenem hajlandó legyen megenni a vacsorának szánt szendvicsét. :) Miközben a vad hidegben (június elejéről beszélünk!) falatozgattunk az ajtó előtt, Pety elfantáziálgatott a "tranzitszállás" fogalmán, majd a Star Wars buckalakóinak mozgó házaihoz hasonlítva elképzelte, ahogy reggelre a hotelünk - átvonulva az úton - a szomszédos dombocskán telepszik meg. Mindezt eredeti hanghatásokkal színezve - dolby digital 2.0 surround technikával. :) Kicsit sokáig tarthatott az egy szendvics, mert a szemközti hegy is időközben "tranzitheggyé" avanzsált. :))) A fürdés egy nagyjából 3 cm2-nyi helyen (WC és mosdó társaságában) zajlott egy zuhanyzón belül. Ketten amúgy sem fértünk volna el, de papucsunk mennyisége (egy darab) azonnal egyérelművé tette a külön zuhanyzást. Mielőtt még kiléphettem volna "tágas" hálószobánkba, egy laza mozdulattal belevadásztam az éppen előtte kibontott fogkefémet a WC-be. Most már csak nevetek rajta, de akkor úgy éreztem, hogy lebontom az egész épületet. :) Az ágyunk sem lógott ki a sorból: gusztustalan ágytakaró, ami - egyéb híján - takaróként is funkcionált, lepedő sehol és egy nagyon magas párna, amitől simán kitörik a gerincem. Pety úgy feküdt le, hogy az undor minden tünetét produkálta és könyörgött, hogy "egy falat otthont" kaphasson a kispárnámra való ráfekvés által. :) Azzal a mondattal aludt el, hogy "még szerencse, hogy Párizst nem a mi csoportunknak építették". :)))) Második nap Jó korán indultunk reggelizni, ám hamar felébredtünk: a tegnap elénk vázol reggeli "menü" helytállónak bizonyult, azaz bagett és lekvár. :) Életem Értelme hozott is egy csomót, hogy valami legyen a pocakjában. Amikor indulás előtt a csomagokért visszamentünk a szobába, Kedveszkém közölte, hogy be sem lép már a fürdőszobába, hiszen ha a szobából csak úgy bepislant a fürdőbe, az bárhova megy is, úgyis ugyanott fog kikötni, hiszen bent minden egy lyukra "koncentrált". :) És megindultunk Reims felé. Az úton egy csomó érdekes dolgot mesélt kedvenc idegenvezetőnk az országról és lakóiról, de reggel 7-kor ennyi adat és név nem marad meg a fejemben. :) Magukról az épületekről és azok szépségéről mesélni nem lehet. Ezeket - amennyiben lehetőség nyílik rá - látni kell. Az első rossz érzés a Rodin Múzeum kijáratánál jött. Nevezetesen egyik kedves csoporttársam korosabb férfi létére nem hogy nem engedett ki maga előtt az ajtón, ahogy azt az udvariasság szabályai diktálják, hanem még alaposan félre is lökött onnan, csak úgy kenődtem végig az ajtóüvegen. Éppen szaladt az asszonyka után. Amikor fontos, hogy a csoport együtt maradjon, az ember néha kénytelen udvariatlanul megszegni az illemtan szabályait, de jelen esetben én is a csoport tagja voltam, úgyhogy nem "égett a ház". Miután hasonló atrocitások értek a nap folyamán, az esti hajókázás lett volna a pihentető, de ez sem úgy sikerült, ahogy vártuk. Amint nagy romantikusan hallgattuk a magnószöveget több nyelven is (nem úgy a mi idegenvezetőnket, aki mikrofont ragadott és végigkalauzolt minket a Szajna menti látnivalókon) és próbáltunk fényképezni a közben egyre sötétedő várost, az egyik hídnál arra lettem figyelmes, hogy egy srác lefényképezte a hajót, majd leköpött. Furcsa megoldás - gondoltam - de végül rá kellett jönnöm, hogy itt ez a "divat". A paréjok (és itt fiatal férfiakat vettem ezen jelző alá) leköpködnek a hídról a gyanútlan hajókázókra. Mi persze szerfelett "büszkék" lehetünk magunkra, ugyanis sikeresen eltaláltak bennünket és mindezt nagy üdvrivalgás követte, így elmondhatjuk magunkról, hogy "igen, minket még le is köptek a nagy párizsi paréjok". És mi is lenne ez más, mint mindkettőnk dicsősége, hiszen ez azért nem mindenkivel esik meg, aki Párizsba téved!? :) Sebaj. Majd holnapra kialusszuk magunkból az előző szállásunk óta éppen csitulni akaró undort. Harmadik nap Reggel nagyon fáradtan ébredtünk és mivel már harmadik napja cipeltem elfogyasztott ételeim minden salakanyagát, gondoltam, ma reggel kivételt teszek és megpróbálom végre a lehetetlen: elmegyek wc-re. Sikerélmény nem övezte próbálkozásomat, ám annál nagyobb megvetés, ami a buszhoz való érkezünkkor fogadott, mivel két percet bírtunk késni. (Megjegyzem, tegnap egy komplett családot kutattunk fél órán át és délután is elkevert néhány asszonyka, de ez mit sem vesz le a mi bűnünkből.) Ettől kezdve minden egyes népszámlálásnál külön megnézték, hogy mi megvagyunk-e. Persze ott voltunk, de a tegnapi nap után már csak a sor végén voltam hajlandó közlekedni, mert kellett még a lábam. :) Az impresszionisták múzeumában külön mentünk a csoporttól, mert itt - kivételesen - nem kértünk idegenvezetést. Még a bejáratnál jeleztük (!), hogy nem velük vagyunk, mégis megtörtént. Ahogy beértünk, rögtön a mosdó irányába indultunk, hogy ne menetközben kelljen ilyen jellegű problémáinkat orvosolni. Hiba volt. A csoport - idegenvezetőjükkel az élen - épp akkor jött be és ott várakoztak, ahol én is Petyre vártam. Egyszer csak hallom, ahogy "kedvenc" hölgy utastársam üvölt, mint a fába szorult féreg, hogy menjünk már. Mondom nagy ártatlanul, hogy hiszen nem is megyünk velük, mire ő: "akkor szólhattatok volna, eddig csak rátok vártunk!" ????? Mi ez az egész? Honnan tudnám, hogy ránk várnak, amikor jelen helyzetben közünk nem volt hozzájuk? És mi ez a hang, amit megengedett magának? Honnan vette a jogalapot, hogy az idegenvezető szerepét átvéve, ő dirigáljon egyáltalán? Nagyon kiakadtam, ennyire bunkó nem lehet valaki. Legalább utólag kért volna bocsánatot, de meggyőződése volt, hogy ő jogosan és mindenek előtt a lehető legmagabiztosabban járt el. Én meg alig tudtam nézni a gyönyörű festményeket, mert forrt bennem a méreg. Hogy tudtak ennyi idiótát összeszedni? Este kabaréba mentünk. Nagyon hangulatos kis hely volt, de mindössze hatan szerettük volna megnézni. Pedig az igazán párizsias hangulat itt tetőzik. Csodálatos volt és vicces, az énekhangoktól az emberen végigfutott a hideg és az egyik vendég férfi kánkánjától a nevetést alig lehetett abbahagyni. Amikor vége volt, a legnagyobb mámorban tértünk vissza a buszhoz, a kezemben egy lufivirággal, amit előzőleg a kabaréban kaptam. Egy csoportnyi morgó fapofa várt ránk, hogy KÉSTÜNK. Késtünk? Mi egy - mondhatni drága - előadáson vettünk részt, amíg a többiek sétálhattak, sőt Péter (idegenvezető) még el is akarta őket vinni valamerre, hogy ne legyen unalmas, de senki sem csatlakozott hozzá. Mi az, hogy késtünk!? Itt dobtam el az agyam. Ennyire nem lehet egy társaság önző? Pedig... Elvárták volna, hogy amikor lejár az idő - amiről mi mit sem tudtunk -, hagyjuk ott az előadást és szálljunk fel a buszra. Szerintem nagyjából 10 perccel később érhettünk, de ha nem, az sem baj. Nem tud érdekelni, hogy mi a nyomoruk. És innen már csak mosolyogtam az egészen. Negyedik nap Ma már nem kísérleteztem, inkább elsőként ültem a buszra. :) Mivel a lehető legkevesebb időt igyekeztem tölteni "imádott" csoportunk társaságában, ez a nap mondhatni nyugalomban telt. Persze egy ásványvizet nem vehettünk, mert mindenki ujjal mutogatott ránk, hogy megint (!) ránk kell várni, de már nem idegesítettem rajta magam. Ezek ilyenek és kész. Bízom benne, hogy többet nem hoz össze velük a sors. Ötödik nap Ma az Eurodisney-nél kezdtük a napot, mivel az oda induló utastársaink egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a busznak nem volt feladata őket odavinni. Sőt! Ők ezért egy fillért nem fizettek külön, viszont rabolták a többi utas idejét (közvetett módon a pénzét), hiszen kerülőt kellett miattuk tenni reggel és este is. Közben elköszönt tőlünk Péter, mivel hazarepült és a csoportot rábízta egy kolléganőjére. Ez volt a legnagyobb huszárvágás az akkori helyzetben. Ő legalább - no meg a sofőrök - jó fejnek bizonyult és szórakoztató volt, ami által könnyebb volt elviselni az egész helyzetet. Valahogy fel tudta oldani ezeket a feszültségeket. A Suták ma kétfelé szakadtak: az egyik fele mégis elment játszani, a másik két "kedvencem" kiugrott az étteremnél a buszból és attól kezdve annak 50 méteres körzetéből nem mozdultak el, így biztosítva be magukat az eltévedés ellen. :) Végigrohantunk (metróval és gyalog) Párizson, hogy megtaláljuk Napóleon ágyúit. Nem is írom le ennek kálváriáját, de végül meglett. Mire odaértünk bevásárlás után az étterembe, úgy éreztem, nem akarok onnan elmenni már sehova. Még egy kis vásárlás, aztán egy kedves lánnyal a csoportból kávéztunk a Tülériák kertjében. Aztán elindultunk haza. És végül... Elértük a benzinkutat Mo-on, ahol a Suták elhagytak bennünket. Hittük mi. Mielőtt továbbindultunk volna, az egyikük megjelent, hogy a fia az autópálya másik oldalán lévő benzinkútnál vár bennünket, mert hiszen onnan indultunk, ezért azt adták meg neki. Kitalálták, hogy a busz (no, meg a 25 utas) vigye át őket az út túloldalára, hiszen a csomagjaikkal nem tudnak átmenni az autópályán. Mit mondana erre német honban élő sógornőm? "Ah, Mensch!" Ami cseppet sem pozitív feljajdulás. :)))

Spontán

"Ugh!" - mondta az ősember, miután ráeszmélt, hogy a mammut észrevétlenül mögésurrant...

Hoaxcrux

Szakmámból kifolyólag nem hagyhatom szó nélkül a dolgot, mert a bitek fecsérlése már az egekig ér. Ki ne kapta volna meg az Ericssonos hoaxot? Ne is válaszoljatok, úgyis tudom, hogy mindenki megkapta. Megkapta az Oláh Gazsika, ki épp csak tegnap született, meg megkapta a Margit néni is a szomszédból, tudjátok, aki bottal jár, mert nagyon fáj a lába. Szóval mindenki. És ők is továbbküldték! Ezt onnan tudom, hogy én alapvetően magamba forduló figura vagyok, ismerőseim száma közel 0. Ennek ellenére már a 28-dik levélírót vagyok kénytelen felvilágosítani. (Hasznosabb, mint hagyni a hoax exponenciális terjedését.) A legviccesebb az, hogy az ügyetlenebbje elsőre még az Anne Swelung kukacot is elfelejti becécézni, mehet az egész még egyszer mindenkinek.

Mivel én kis naiv még mindig hiszek az elme hatalmában, adok egy pár pontos listát, mi a teendő azoknak, akik vannak oly naivak, hogy egy mobil reményében továbbküldik a mailt. (Tanulság, hogy így vagy úgy, de a világ tele van naiv emberekkel.)

1) Megnézed mit "reklámoz" a hoax. (Ericsson T18)
2) Rákeresel guglin. (Ericsson T18)
3) Megnézed az első találatot (TU Berlin - Hoax-Info Extra-Blatt: Nokia, Ericsson und Siemens...)
4) Megállapítod, hogy nem jó jel, ha az ilyen keresésre az első számú találat nem az "Ericsson T18", hanem hogy "hoax".
5) Gyanakvó maradsz, és kikeresed az első termékre irányuló értelmes bejegyzést.
6) Kideríted, hogy a T18 1999-ben volt nagy durranás, azaz nevezhetjük a mobilok T18-Rexének is.
7) Diadalittasan törlöd a mailt, hogy legyőzted a Gonoszt.

Szóval ez a levél már többször körbejárta a világot. Az ilyesmit pedig mi, programozók, nem szeretjük. Igazándiból nem mozgatja előre a világot, és még csak nem is jó móka. Persze most mondhatjátok, hogy hirdeti ezt egy olyan ember, akinek közel 0 ismerőse van. :)

Muzsika

Ki szereti a jó zenét? Mindenki szereti. És honnan lehet felismerni a jó zenét? Természetesen a borzongatórátájáról.

A zene által kibocsátott borzongató-függvényt persze az agy egy borzongató-vessző-függvénnyé alakítja, így eshet meg az, hogy minden ember egyénileg értékelhet egy zenét. Akadnak olyanok is, akiknek az agya a konstans nulla függvényt képes csak előállítani tetszőleges bemenő borzongatófüggvényből. Na, őket csak sajnálni tudom.

Hosszas számítások után megállapítottam, hogy saját agyamban a borzongatófüggvény általában a metál és gitár szabadsági fokok mentén "szenvedi el" a legnagyobb erősítést. Általában...

Kedvenceim az antagonisztikus ellentétek. A tűz meg a víz, a fekete meg a fehér, a jó meg a rossz, a jin meg a jang. Vagy maradjunk inkább aktualitásoknál: Gyurcsány meg Orbán. Hol találkozhatunk antagonisztikus ellentétekkel a legelemibb formában a zene területén? Ez bizony a black/death metál lesz, és mielőtt bárki megtekerné fülcimpámat, pontosítok is a melodikus fajtákra. Előkerül a félelmetes üvöltés, melyet kisimít a gitár(ok) lírai sírása. Borzasztó, mégis (vagy éppen ezért) a lélek húrjait pengeti.

Ezúton tisztelgek a következő zenekarok előtt:
Vintersorg
Dark Tranquillity
Therion
Amorphis

22

Tudtátok, hogy a világ tele van huszonkettes csapdákkal? Csupa csupa huszonkettes csapda. Mindenütt. Erre a fontos dologra Tündefül hívta fel a figyelmemet. Vegyük például a sündisznót...

Szintén Tündefülnek köszönhetem, hogy az vagyok, aki - ez most jó, vagy rossz :) ? -, és hogy van egy kis Ösztönlény, akit ő is ismer, meg én is ismerek, és mindketten szeretünk. Remélem senki nem kutat most az öntömjén képlete után, az előző mondat három személyről szólt! Van egy (és per pillanat csak egy) dolog, amit mindhárman tudunk: családi puszi! Idővel majd fejlődök, aztán jön a többi is!

Minimátrix

Voltatok már úgy, hogy elfogyott a zöld mezőtök, kiapadt az édesvizű forrásotok, megsavanyodott a piros alma a fátokon, beborult az ég felettetek, túlzottan erős volt a gamma sugárzás a környéken, ráadásul az elektronok is céltalanul kóvályogtak az epszilon sugarú környezetetekben? Persze, hogy voltatok... És mi ilyenkor a teendő? Igen Pistike? Úúúúúúgy van, el kell menni honfoglalni. Az mindent megold. Lesz újra friss legelő, hűsítő víz, édes alma, napsütés, ráadásul a maradék problémák megoldása érdekében az univerzum is enpluszegy dimenzióssá válik. Tettem ezt én is adott körülmények bekövetkeztekor, és megteheti bárki, ha meglátogatja a Honfoglaló oldalt.

A játékban kérdések vannak, és vagy 4 lehetőség közül kell kiválasztani a helyeset, vagy tippet kell leadni valamilyen számadatra, mindezt úgy, hogy közben két ellenfél (természetes vagy mesterséges intelligencia) próbál megakadályozni a győzelemben.

Nem mondom, hogy nem lehetne jobb a játék. Néhol nem tényekre kíváncsi, néhol ellentmondásosak a különböző kérdésekre adandó válaszok, de nem is ez a lényeg. Célom mi más is lehetne, mint az, hogy én legyek a legjobb. Amióta honfoglalózom, a világ szép fokozatosan átalakul. Rájövök, mennyivel több információ rejtőzik a dolgok, tárgyak, emberek és események mögött, mint amennyit azelőtt valaha is tudni szerettem volna. Minden átalakul számmá és betűvé, hogy aztán eltárolódjon az agyamban. A hétvégén hazautazva például először olvastam végig figyelmesen(!) a 110 kilométer alatt előforduló összes településtáblát. Eddig sosem érdekelt, hogy egy 500 fős falu keleten vagy nyugaton van-e... Lehet, hogy egyszer még a 40 milliós kérdésre is válaszolni fogok Vágó István előtt :) ?

Linz végnapjai

2004 november 1: ezen a napon kezdődött a linzi projekt. Sok idő eltelt azóta, és történt pár jó dolog, meg pár rossz.

Ma: elegem van Linzből... A héten minden összefogott ellenem, és egyetlen pozitívumot nem sikerül találnom, ami még marasztalhatna. Nagyon várom a döntő telefonhívást. Megváltást jelentene a mostani helyzetben.

Hogy is volt ez? Fakertész Úr (projektvezető) kitett magáért. Érezhetően engem tett felelőssé a projekt nemhaladásáért. Bennem is megfordult mar a gondolat, hogy én vagyok a hibás. Bizonyítottam, agyaltam, de csak gondolataim sűrű hálójában vergődtem. Aztán egy pillanat alatt ért a megvilágosodás, mikor kimondtam: "nem én vagyok a hibás". Hirtelen annyira világossá és egyszerűvé vált minden, hogy nem is lehetett másképp. Mikor valaki megvív egy ilyen csatát önmagával, az igazi "ellenfél" ellen csak győzhet. Lesz majd nagy jajgatás Linz földjén!

Hát még? Eszetlen Bill meggyilkolta egyik virtuális énemet. A dolog tegnap este történt az egyik hotelszobában, de senki nem hallott semmit. Lelkiismeretével azonban nem bírt, bár a dolog úgyis kiderült volna. Reggelinél elmesélte a dolgot. Bevallott mindent. Elbeszélése alapján nem akart ő rosszat tenni, de elhiszi-e valaki, hogy a hentes nem tudja, mire használják a bárdot. Ugye nem... Áldozzunk tehát 1 másodperces néma csenddel az elhunyt 34. szintű harci mágusnak, kit több mint egy hónapja neveltem. Emléke örökké élni fog, villámainak dübörgését az elkövetkező korok is visszhangozzák majd.

Ezzel felkerült a pont a teli pohárban úszó i betű tetejére.

Hab: Miért is van bekapcsolva a mobilom? ...jah persze... a fent említett döntő telefonhívás... Ezen felül mindenkinek most jutok eszébe. A roamingot persze én fizetem. Amúgy sosincs bekapcsolva a mobilom külföldön. Öröm az ürömben, hogy meghívtak a gimnáziumi osztálytalálkozóra. 10 év... Gyerekek... 10 éve volt... Hihetetlen...