Széttépett napok

A lelke kilépett az ajtón. Tombolva rohant le a lépcsőn, át az úton, keresztül a parkon, le a vízpartra. Szerette a vizet, mindig meggyógyította. Régi idők emléktöredékeinek délibábja vonzotta oda. De jó lenne újra gyermeknek lenni... Egy udvaron találta magát. Baromfikat látott és egy ferde tetőt, amire nem szabad felmászni. Drótkerítést, mely elválasztotta őt a rettegett kakastól és a megvadult anyakocától. Kiskertet és homokot. Micsoda gondtalan idők voltak! Édesanya lekvárt főz, édesapa betolja a biciklit a szuterénba. Aztán lelke tovább száguld, átugorva éveket és máris ott teniszpálya. Micsoda felhőtlen szabadság! Arcokat keresgél, de görcsös igyekezete ellenére is alig van meg néhány. Teniszezni szeretne, amíg világ a világ, de már tudja, hogy ezt nem lehet. Továbbnyargal. Már felnőtt, de még olyan fiatal. Tele tervekkel, célokkal, álmokkal. Gyermekeket lát maga előtt, akik sosem születtek meg. Szerelmeket, akik megbántották, kihasználták, elhagyták. Barátokat, akik eltűntek az élet süllyesztőjében. Már nem nagyszabású tervek vagy kitűzött célok állnak előtte, csak féltve őrzött remények. Csapongó gondolatai egészen elsodorják. Vajon vissza tudna oda menni az időben, hogy lássa, hol tért le az útról? Kétségbeesetten kutatja a legapróbb jelet, ami nyomra vezeti, de nem talál rá. Aztán ott van újra a parkban és eszmél. Mit keres itt valójában? A családjára gondol. A hűséges, szerető férjére, akit nem érdekelnek a szeszélyei. Nem érdekli, hol és mit rontott el, csak szeretni akarja őt örökké. A gyerekekre... Ó, a gyerekek! Zokogva szalad haza. Az ajtóban már várja a megunt, kövérkés, öregedő test, amit annyira gyűlöl. Az arcon legördül egy könnycsepp és a fáradt karok átölelik a számára legfontosabb embereket. A testüket és a lelküket is. Mert ők mindenek felett. Csak ezt néha az a bohó, fiatalodni vágyó és szabadságot kereső lélek elfelejti.