A siker ára

Kitettem a lábam egy hétre és - fél évnyi ellenállás után - egy meghívó várt a mailboxomban. Azóta én is az ismerőseimet keresgélem a neten és olyan emberekkel, korábbi barátokkal találunk egymásra, akiktől szívesen hallgatom meg, mi történt velük az elmúlt évek alatt, amíg nem láttuk egymást. Persze különbözőek vagyunk (és ezt mindennap ünnepeld!), így a sorsunk is más- és másféleképpen alakult. Először csak azon lepődtem meg, milyen sok "falumbeli" került külföldre. Aztán egymás után érnek a váratlan megkeresések, hírek az üzenőfalon. És itt jön a mai döbbenet. Az egyik ismerős, aki egy kifejezetten esetlenke, szemtengelyferdüléses kislányként került a teniszegyesülethez, ma Londonban él, ahol teniszezik, táncol és modellkedik. Leesett az állam. Az a kislány, akit én ismertem, erre (egyedül) sosem lett volna képes. És ekkor előjöttek az emlékeim a családról... ahol apuka keményen dolgozott, hogy a lánya mindent megkapjon és hatéves korától nyomta az edzéseket, erőltette a gyereket. Eredmény? Bizony lett. Ott él a lány a nagyvárosban és ilyen üzenetet ír: "Ma delutan Flavio Briatore-val es Goran Ivanisevic-csel parosozunk...baratilag". Majd a következő: "..., en voltam az oreg Flavioval es nyertunk donto 6:4-re(hihi)!!! A Goran gyerekkel aztan egyutt vacsiztunk es megneztuk az Anglia-Svedorszag meccset." Mit is lehet erre mondani? Persze, hogy irigy és rosszmájú az ember ilyen sikerek láttán. :) Aztán jöttek elő tovább az emlékek egy anyukáról, aki a kisfia agyonhasznált gyerekruháit próbálta eladni fillérekért bárkinek, hogy egy kis pénzhez jusson. Akit szinte "bolondnak" gondoltak, amiért egy jól kereső apuka mellett majdhogynem "koldulni" járt. Hiszen ebben a családban nemcsak apuka élt a lányával (noha minden előzmény erre utalt), hanem anyuka és két fia is, akik közül a kicsi még bizony ellátásra szorult. De a mi történetünk apukája ezzel mit sem törődött. És elérte, amit akart: jó tanuló és jó sportoló lánya, aki mellesleg nagyon csinos is lett, most hírességekkel teniszezik "barátilag" és éli világát. És vajon a család többi tagja? Vagy az kit érdekel? Aztán folytattam a gondolkodást: vajon ha az én apám is ennyire támogatott volna engem, a tehetségemmel, hova juthattam volna? Hiszen a tenisz volt az életem és a körülményeimhez képest jól is ment. Mi is hárman vagyunk testvérek, ám nálunk sosem volt különbség egyik vagy másik között. A családi kötelékek annyira erősek, hogy tűzbe mennénk a másikért. És EZ a fontos. Bizony felköpnék és aláállnék, ha családtagjaim hátán taposva értem volna el sikereket. Hiszen mit is nevezünk sikernek? Az eddigi tapasztalataim szerint annyi negatívum jelenik meg ezzel a kifejezéssel, pláne ha hírnévvel is párosul, hogy kérdés, megéri-e. A sikeresek között ritkán látni felhőtlenül boldog embereket, mert az idejüket, az életüket ésszerűtlenül áldozzák fel a karrierük és a hírnév oltárán. És ha levonom a végső konklúziót, az kell megállapítanom, hogy - noha az esélye többször előttem állt - sosem vonzott ez a világ és imádok "szürke"(?) anyuka és "feleség" lenni. :)))