Mennék én is a "Jucihoz"

Kedvenc témám mostanában a parlamenti képviselők költségtérítési ügye. Nagyon kedvelem Tóta W. írásait, úgy érzem, hogy az általam megfogalmazásra váró mondatok így szólnak egy profi szájából ("tollából"?). És jött a Lázár, a Juci, no meg a pofára adott költségtérítés. (http://w.blog.hu/2007/01/19/sonderangebot_otmilliard_pofara) Éreztem én rögtön: jó helyre születtem én! Bemegy a tisztes magyar polgár a Jucihoz, odafittyent egy összeget, aztán röhögve zsebrevág pár millát. Hát, gondoltam, mit tesz nekem néhány órácska Jucira várva... megyek, aztán hozok. Elkél némi apanázs, szegényes az eklézsia. Hisz már a fejlesztési tevékenységért is kemény összegeket vagyok kénytelen fizetni, dehát mit tehet az ember, ha tartósan beteg az a gyerkőc... közben megszorítások vannak, az árak felfelé mennek, mi pedig - az életszínvonalunkkal kézenfogva - lefelé vettük az irányt. Nem az a baj, hogy nekem rossz. Nekem nem az. Én így is megtalálom a magam örömét ebben az életben - csak egyre nehezebben teszem ezt ebben az országban. Az a felháborító, hogy ilyenkor nem hallom, hogy bármely párt képviselője fennhangon kiabálná, hogy "hohó, azt adjuk vissza, mert ilyen szűkös időkben azt a pénzt nem illendő zsebre tenni". (No meg amúgy sem.) Nem. Nagy az egyetértés: ami jár, az jár. Ám azt gondolom, hogy ezeknek a - magukat képviselőknek nevező - egyéneknek egy dolog járhat ezek után: a szájuk, mert esélyt mégegyszer nem adnék egynek sem, az biztos. Ők is leszerepeltek. Ahogy már korábban is néhányan. Először megszavazták, hogy politikai bűnökért ne lehessen halálbüntetést adni, aztán jött, hogy semmiért se. (Hátha véletlen nem politikusként hibáznak, hanem állampolgárként?) Aztán jöttek a parlamenti létszámmal, a járandósággal, a mentelmi joggal, az egyéb igényekkel kapcsolatos szavazások. Mára aztán nekik mindent lehet. Te meg paraszt, tartsd a pofád és dolgozz, hogy még tíz bőrt leránthassunk rólad! Miért nem tanultál te is? Hát igen. Tanult ez a "paraszt" meg hát dolgozna is, ha lenne hol. De ki vesz fel manapság részmunkaidőre egy anyukát, aki egyedül neveli gyesből és családi pótlékból a tartósan beteg gyerekét? A törvényes lehetőséggel ugyan élhetne, de azért kekeckedjen, hogy egy hónap múlva az utcára tegyék? Azért büszkesége még maradt... nyomokban. A közgyógy se jön, mert nem haldoklik a gyerek, várjon a sorára. (Pedig hány meg hány papírt töltöttünk ki hozzá, ez nem ám bemondásra megy!) Nem tudnak segíteni. Sokan várnak. Nagy reformok, átgondolatlan tervek, megvalósításra váró kusza ügymenetek. Mindenhol várakozni kell és türelmesnek lenni. Hát az vagyok. Néha felháborodok, néha csak legyintve nevetek. Ez nem az én világom. Nem is lesz az. Szerencsére olyan család áll a háttérben, akik együtt fellépnek, ha egy kis probléma felüti a fejét. De nem ez az állam, nem ez a kormányzat, nem ezek a képviselők. Ha rajtuk múlna... Minden reggel a hallgatom, ahogy a Napkeltében elhangzik a "fontos embert telefonon számonkérheted" témát beharangozó szlogen: "Ne feledjék, mert ő sem felejtheti: Önökért vállalt feladatot!" Szép gondolat. Bár látnám ezt megvalósulni a gyakorlatban... akkor talán nem kéne felkeresnem Jucit.