A fiú

A napokban egyik ismerősöm kérésére újra előtúrtam a törökországi utazásunk emlékeit és eszembe jutott, milyen fantasztikus élményekkel gazdagodik az ember más kultúrák megismerése folytán. Miközben a gondolataimat szedtem össze, előjött az a kis történet is, amit a szívemben őrzök mindmáig. Amikor egyik helyről a másikra utaztunk, azt többnyire éjjel tettük, hogy a hatalmas távolságokat egyrészt ne a nagy melegben tegyük, másrészt össze tudjuk kötni az alvással (már amennyire aludni lehet egy buszon), így napközben újabb helyeket, városokat járhattunk be. Egyik ilyen alkalommal a busz megállt egy pakolóban, ahol el lehetett intézni mindenféle ügyes-bajos dolgunkat. Egy ideig nem szálltam le a buszról, csak figyeltem, hogy viselkednek az emberek, elemeztem a magatartásukat, az éppen látott dolgaikat, szokásaikat. Itt lettem figyelmes egy nagyjából tízéves fiúcskára, aki cipőket tisztított az állomáson éjjel (!) és mint kiderült, ő volt mindenkinek a "kapcája". Az egyik cigarettáért küldte, a másik italt hozatott vele, a harmadik az újságját szereztette be vele, és ő minden egyes feladatot leszegett fejjel, a legnagyobb alázattal végzett el. Feltűnt, hogy sosem mosolyog, csak némán és szomorúan teszi a dolgát. Leszálltam a buszról, mert erre kíváncsi voltam: vajon ennek a fiúnak nincs családja vagy csak annyira szegények, hogy a gyereknek éjjel kell dolgoznia? Amint megjelentem a busz mellett, az összes sofőr észrevett (nem is lehet ez másként egy szőke nő esetében), és elküldték a fiút, hogy hozzon nekem teát. Nagyon megtisztelő volt, hiszen a török kereskedők ugyan nagyon vendégszeretők, hiszen érdekük fűződik hozzá, a sofőröktől viszont az ember ezt nem várná, ezért nagyon meglepett a dolog. Miközben a teát iszogattam, arra lettem figyelmes, hogy ez a fiú lopva figyel. Valahányszor felé néztem, lesütötte a szemét, de éreztem, hogy keresné velem a kapcsolatot, csak nagyon bátortalan - talán a társadalmi helyzeténél fogva is. Közben indultunk tovább és visszaszálltam a buszra, de a fiúcska nem ment ki a fejemből. Továbbra is engem figyelt, le sem vette rólam a szemét, de csak diszkréten. És egyszercsak elindult a busz. Látszott a szemében a csalódás, hogy elmegyek és nincs tovább. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kiintegettem neki az ablakon. És a fiú elmosolyodott és visszaintegetett. Hosszan nézett a busz után... Csak egy kézmozdulat volt, mégis ennek a fiúnak ez maga volt a boldogság. Legszívesebben leszálltam volna, és hazahoztam volna magammal, hogy egy életen át nevetni lássam, hogy megkaphasson mindent, amire vágyik. Mellettem. Mert abban a tekintetben és abban a mosolyban benne volt minden, amire egy ember (vagy anya) vágyik. Nem tudom, ki kapott ezzel a pillanattal többet a másiktól, de... amíg élek, nem felejtem el.