Ősz

Úgy vártuk...

és most már része az életünknek. Több mindent nem tudunk még, de azt igen, hogy a családtól, barátoktól, orvosoktól érkezett rengeteg "szorítás" és "ima" elérte a célját és az első vizsgálatok rendben voltak.
14 hetes a kis Pocaklakó és az UH-os vizsgálatok szerint nagyon kis ficánka. Bízunk benne, hogy a továbbiakban is minden rendben lesz és egy édes kis gyermekkel lehet gazdagabb a világ.
És akkor mi leszünk a legboldogabbak! :)

Esik

... az eső, a hó, a falevelek, a kamionok az árokba, a hangulati mutatóm. Minden egyszerre. Borongós, téli időre váltott a nyár, nem hagyott esélyt a felkészülésre. Nincs meleg ruha, nincs vízálló cipő, nincs megfelelő fűtés a lakásban. Zölden hullanak a levelek, virágok állnak dermedten és fagyot hordoz a zord szél is. Kinek van kedve ilyenkor elindulni? Pedig dolgom lenne bőven. Csak nem kaptam rá lehetőséget, hogy megfelelően felszerelkezve vágjak neki a hidegnek. Hé, nekem is bundát kell növesztenem, mint a cicáknak! Időt kérek! (De nem ilyen rosszat!)

Globalizáció éghajlatváltozás a neved.

Isten éltessen drága Mami!

"Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!"
/Petőfi Sándor/

Nem egy cipőben járunk

Ma nehezen indult a nap. Már az éjszakai mászkálás és nyugtalanság előre jelezte, hogy kisfiamnak ma meggyűlik a baja a világgal. Nem tévedtem. Újra kezdődik az óvoda és az ezzel szorosan együtt járó hiszti. "Miért viszel engem oda, amikor tudod jól, mennyire utálom?" - kérdezi rendszerint. De ma ennél is továbbment. Ölelte a nyakam és sírt. Itthon még kikelt magából, de az oviban hang nélkül. Az sokkal jobban fájt. Alig tudtam elengedni. Már évek óta jár közösségbe, de ilyen még nem volt.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)

Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.

Visegrád

Szépségek

Képzeljétek, megtáltosodtak a virágaim!

Mindig arra panaszkodok, hogy ami egyszer elvirágzott itt a lakásban, többé sosem mutatkozik, erre most mindenki hivalkodni akar. Micsoda egy társaság! Versenyt tündökölnek és elvárják, hogy folyton fényképezzem őket.

Igazi nőcik... :)

Hétvégi virágok

Annától láttam, hogy milyen nagyszerű dolog körbenézni édesanyáink kertjében. Ezek a virágok az én Mamikám udvarát ékesítik.

Lälätike

Emlékszem, milyen fantasztikus gyermekkorunk volt.
Együtt játszottunk "Marisat", együtt cigánykerekeztünk a homokban, együtt kunyiztuk el a szomszéd srác lekváros kenyerét, együtt mentünk mindenhova, legyen az iskola, bolt, esetleg világgá, ahogy együtt lógtunk a vasárnapi misékről is. Együtt jártunk teniszedzésre, együtt vívtuk meg a serdülőkori csatáinkat és együtt nőttünk fel. Tele van a tarsolyunk vidám történetekkel.

Ma már külön éljük a mindennapjainkat. Külön szervezzük a családi dolgainkat, külön városban élünk, különböző az érdeklődési körünk és külön - no meg néha együtt is - emlékezünk vissza ezekre az időkre. Mégis...
Valahányszor eszembe jutnak ezek az élmények, mindig mintha újra átélném őket. Vele. Ahogy védelmezett engem, ahogy a kezemet fogta csendesen és hagyta, hogy beszéljek helyette, ahogy egyezkedni lehetett vele a csokijáért a helyette elvégzett házimunkára. Szép volt és megismételhetetlen. Mindig is szerettem a testvérének lenni. :)

Boldog születésnapot, Zuzikám!

Még nem is meséltem

Egy hete voltunk koncerten a Margit-szigeten. Ez önmagában nem egy nagy szám, ilyen jellegű kulturális elfoglaltságainkról időnként beszámolok. A körülmények viszont nem mindennapiak voltak. Szabadtéri koncert volt. Aki felidézi magában az elmúlt időszak időjárását, már kezdhet kuncogni: nem volt esőnap, megtartották a koncertet. Esernyőt természetesen nem vihettünk, hiszen rontotta volna a mögöttünk ülők színpadra látási esélyeit. Tehát dönthettünk: vagy megoldjuk a problémát vagy nem megyünk el, ami a jegyek árának és a koncert nagyszerűségének függvényében szóba sem kerülhetett. Maradt tehát az esőkabát. Csakhogy nekünk nincs. :)
Mivel aznapi elfoglaltságom nem engedte meg, hogy utána szaladgáljak, ötletelnem kellett, mivel is védhetnénk meg magunkat az eszetlen mennyiségű csapadéktól. Sógoromnak hála éppen a lakásban tartózkodott egy óriási, fekete kukazsák. Hacsak a fejnek kivágok egy részt, már jó szolgálatot tett volna egy ember teljes levédésére, no de mi ketten mentünk. Csináltam hát belőle takarót. :) Aztán kerestem egy kicsi - színében a többi elemhez hű - fekete zacsit, amit Életem Párájának okos kis fejére szántam. Gyors ollócsattogás és már indultunk is.
Az esőzésnek és az állandó budapesti útépítésnek köszönhetően eleve késésben voltunk, ám ahogy odaértünk a lejáróhoz, láttuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Hatalmas mennyiségű autó tartott mindkét irányból (Pest és Buda) a sziget egyetlen parkolójába, így lépésben ugyan, de végül leparkoltunk és szinte futva mentünk a koncertre. Megvártak. Tudták, hogy nem egyszerű az érkező emberek helyzete, ezért csúsztatással kezdtek. Mikor odaértünk és megtaláltuk a helyünket, szomorúan kellett tudomásul venni, hogy valaki elfoglalta. Mivel nem magyarul beszéltek, elmagyaráztuk nekik, hogy a sor jó, csak nem a jobb-, hanem a balközép az ő székük lelőhelye.
Végre hozzájutottunk jól megérdemelt helyünkhöz. Először előkaptam egy rongyit és letörölgettem a vizes székeket, majd leültünk és jött a "beöltözési" fázis. Eleve bőrdzsekiben mentünk, hogy az ne ázzon át, majd betakaróztunk a nagy lepellel. Végül én kapucnit tettem fel, Életem Párája pedig egy Extrametál feliratú csákóban virított. Vicces volt. De az már egyenesen hahotázásra késztetett, hogy miután akkurátusan becsomagoltuk magunkat és elhelyezkedtünk, ömleni kezdett az eső. A sok kerek zacsifej szenvtelen arckifejezéssel tűrte, hogy még egyet bőrig ázik a koncert előtt. Elkezdődött a koncert, igyekeztünk ráhangolódni. A tapsunk még egy ideig szétporlasztotta a kezünkön lévő vizet, ami kisebb "porfelhőt" varázsolt a nézőközönség köré.

Mesébe illő jelenet volt. Az eső lassan elállt. Mintha nem hallotta volta a saját csobogása miatt a gyönyörű zenét, ezért megszűnt zajongani. A nézőtér pedig olyan volt, mintha ezer kis pislogó béka kandikálna ki egy tóból és ámult révületben hallgatná egy tündér varázsos énekét. Mert tündérek dalolnak így.

A viszontagságok ellenére vidám voltam és - az égbolttal ellentétben - felhőtlen. Noha a ruhánk bizonyos részeken így is átázott, egy percét sem bántam meg.

A hajón

Az utóbbi időben egyre csak esett az eső. Bármerre mentünk, folyton az esernyő foglalta le az egyik kezemet és olyankor úgy éreztem, de jó lehet polipnak lenni nyolc karral. Főként amikor gyereket is cipel magával az ember a maga kis ezernyi szükséges holmit tartalmazó batyujával (enni- és innivaló, kabát, sapka, a kedvenc játék, stb). Nem történt ez másként vasárnap sem, amikor egy korábban megvásárolt jeggyel elindultunk megnézni gyermekem kedvenc együttesét egy gyerekprogramokra "szakosodott" hajón. Időben érkeztünk. Ám még be sem állt a hajó, már bőrig áztunk, mert a tömegben nem tudott érvényesülni szegény esernyőnk. Ahogy szálltunk be a hajóba, tudomásul kellett vennünk, hogy az udvarias neveltetésünk okán bizony folyton a perifériára szorultunk, így eltartott egy ideig, mire sikerült a hajótérbe jutni. És itt jött a java.
A jegyek ellenőrzéséhez felállított asztalok a hajótest másik felében voltak, így aztán aki mögöttünk érkezett, az is elszáguldott mellettünk, elhappolva az arcfestéshez szükséges sorszámokat, ami limitált volt. Mondanom sem kell, hogy a két gyerek közül egyiknek sem jutott. De nem volt ez másként az alsó térben lévő székekkel sem. Noha rengeteg hely volt, valahogy tízesével foglalták az emberek. Mire odakerültünk, hogy megkaptuk az érvényesítő karszalagot, se hely, se sorszám. Ahogy elindultunk a hajó hátsó fele felé, hogy az ablak melletti (egymás mögött elhelyezett) négy székre leüljünk, a pultban dolgozó férfi mondta, hogy menjünk fel az emeletre, ott vannak kényelmes asztalok. És valóban. Nagyon kellemes helyünk volt, senki nem jött a környékünkre sem. Végig tudtuk nézni az emeleten kialakított játéklehetőségeket, a bűvészt, az arcfestőket és így tovább. Amikor elindult a hajó, elkezdődött a koncert. Csakhogy fent nem volt jó a hangszóró, nem lehetett hallani, így lementünk. Rengeteg ember ült a székeken, a kisgyerekeknek szintén kisszékeket tettek a színpad elé (nehogy táncolni tudjanak már, logikus). Édesanyám középen letérdelt a két álló gyerek mellé és ott zsibbadt jó időn keresztül, hogy támogatást nyújtson nekik a koncert alatt. Ekkor láttam érkezni az elsőt. A kis unokatesónak ez így uncsi volt, felmentünk tehát az emeletre. És milyen jól tettük! Mivel mindenki az együttes műsorát hallgatta, a lehetőségek tárháza állt előtte. Sőt még egy soron kívüli arcfestést is sikerült összehozni az én kis oroszlánomnak. Még be sem fejezték, már jött az enyém is. Hangos volt a zene, mozdulni nem tudott, abszolút nem élvezte. Megkerestük hát a fogtündért és mindegyikük részt vett egy fogászati szűrésen. Olyan kis ügyesek voltak. Közben a fenti hangfal is megjavult, ezért aztán amikor hallottuk, hogy jobb zene van, táncoltunk egyet fent az emeleten, ahol nem volt tömeg, nem voltak kíváncsi szemek, csak mi. Miután végigjártunk sokféle dolgot, pólót is kaptak a Mamitól, vége lett a koncertnek. És innen jött a rémálom. MINDENKI felnyomult az emeletre. Lökdösték a gyerekeket, kiszorították őket a helyükről, ráadásul egy nő megkérdezés nélkül, pofátlanul a helyemre ültette a gyerekét és az leette a pulcsimat valamivel. A vécén egy nagymama még bement a gyerekek előtt gyorsan, noha azok már táncoltak a szükség előrehaladott állapota miatt. Vajon ki bírja tovább tartani? Egy felnőtt vagy egy gyerek? Bár ilyen esetben mindig megkérdezem magamtól, ki volt ott a felnőtt? :)
A gyerekek csak felnőtt lábakat és fenekeket láttak, még a nem kevés pénzért készített fotón is egy pasi hátsója a háttér. Úgy éreztem megfulladok és agyvérzést kapok. Ez a program a gyerekekről szólna?
Undorító volt és annyira MAGYAR. Az egoizmus fellegvára. Ezek a felnőttek kiszabadultak otthonról és azt hitték, a megvásárolt jegyük mindenre feljogosítja őket. Még arra is, hogy átgázoljanak a gyerekeken. Szép. Én is ÉPP így képzeltem el egy ilyen rendezvényt. :( Hányinger.
A tanulsága pedig? Eddig sem mentünk tömegrendezvények közelébe, ezután sem fogunk. Ez volt az a bizonyos "kutyavásár Budán".

Az én mesém is így szólna

Jöjjön el a mi országunk...

HÉT

... fontos dolog magamról, amire nem derül fény a blogom írásainak olvasása közben. Ezt a kis játékot Annás küldte nekem. Nos, lássuk csak...

1. Hiszem, hogy minden ember jónak születik és a kiállhatatlan, zord felszín is csodálatos személyiséget takar. Csak ismerni kell a hozzá vezető utat. Noha gyakran okoznak csalódást nekem, szeretem az embereket.

2. Ki nem állhatom viszont az igazságtalanságot. Forrong tőle a vérem, pattanásig feszül minden idegszálam, de tudom, hogy így működik az életünk. A mottóm: "Elvárni a világtól,hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy, ugyanolyan, mintha azt várod egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy. " /Wholey/
Ennek ellenére azért még megpróbálnám megváltani a világot. :)

3. A drámai művek lenyűgöznek. Mindegy, hogy olvasom, nézem vagy hallgatom. Úgy érzem, sok ember ugyan más jellegű, ám jóval nagyobb problémával küzd, mint én. Kitartásuk reményt ad a nehézségeim feldolgozásához. Vallom, hogy amibe nem halunk bele, az megerősít minket.

4. Vííííz, csábító víííííz, éltető vííííz - mindegy, hogy kicsi vagy nagy, folyó vagy álló, természetes vagy mesterséges, látom benne a lábam vagy sem. A lábam belemártani, magamra locsolni, belegázolni, alámerülni - mind-mind csupa élvezet. Ahogyan lágyan simogat... minden betegségre gyógyírként hat.

5. Az elefántok a kedvenceim. Komplett gyűjteményt halmoztam fel életem során mindenféle fajtájú és anyagú elefántból. Ha lehetne egy igazi kis elefántom, egész nap csak ölelgetném.
Egyelőre azonban kiegyeznék egy kis gyürkefejű vizslával is. :)

6. Utálok fázni. A napsütés átmelegíti a testem, üdítőleg hat a lelkemre, ráadásul győz a sötétség felett. Ez kell nekem!

7. Beülök az autóba és magam mögött hagyom sorra a kilométereket, miközben elmélyedve a gondolataimban gyönyörű tájakat bámulok, s mindezt jó zene mellett teszem. Szabadság, szeretem.

Hahó, lányok, ti jöttök! Szélcsend és Galadriel , ti mit mesélnétek magatokról? :)

Készülődés

Idén az óvodai évzáró a pedagógus nappal közeli időpontra esett. Tanakodtam magamban, mit lehetne egy gyermekekkel foglalkozó embernek adni ilyen alkalomból a virág mellé. Legyen kedves, de nem drága és nem mellesleg hasznos is. Aztán kitaláltam. Az IKEA-ban vett képkeretnek adtam egy alapszínt és kicsi gyermekem mintát festett rá. Könnyed és időkímélő feladat volt. Igazán büszke voltam magunkra. :)

Szegény asszony esete az ággal

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, a Dunán túl élt egyszer egy asszony. A sors viszontagságos körülmények között egyetlen gyermekkel áldotta meg, no meg ezer problémával, ez a asszony mégsem volt boldogtalan. Élte kedves, vidám kis életét a családja körében, végezte a dolgát. Ám esténként újra és újra azon tanakodtak Élete Párájával, miként lehet az, hogy bizony nem akar érkezni a testvérhúggal a gólya. Felkerekedett hát egy nap az asszony, hogy utánajárjon, miért nem ad nekik a Jóisten még egy csemetét.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak odaért egy fénylő palota elé. Amint bekopogott, előjött egy gazdag ember finom selyemből készült, nagy mellényben, lenézett az asszonyra és kimérten közölte, hogy ő a környék legjobb orvosdoktora. Reméli, jó oka van rá, hogy háborgatja a köreit. Meg is kérdezte tehát az asszony, miféle nyavalya ülhet rajtuk, hogy így megjárják ezzel a gólyadologgal. Tán valami nyű vagy átokféle... Csakhogy a gazdag ember kizárólag gyerekeket szeretett legyártani, lusta volt problémát megoldani. Ígéretekkel telerakta a padlást és el is kért jócskán az asszonyka megtakarított pénzéből, de semmi sem változott. Az asszony csalódottan tért vissza kicsi otthonukba.

Teltek a napok, vigasztalta magát töménytelen mennyiségű édességgel, míg egy este ágynak esett. Szörnyű fájdalmak gyötörték, elvették az erejét, kiszipolyozták az energiáját, de csillapodni nem akartak. Felkereste hát az asszony a Nagymellényest, hátha az segít neki, ám csukott ajtókra talált. Bánatában felkereste azt a Megmentőt, akire számíthatott a legnagyobb bajban is. A vidéki doktor azonnal kés alá fektette, hogy kivegye az asszonyban növekvő kórságot és karácsonyi ajándék gyanánt megszabadította a fájdalmaktól. Az asszony nagyon hálás volt a segítségért és hamarosan haza is mehetett. A felgyógyulása azonban még be sem fejeződött, amikor a nyavalya elemi erővel tért vissza. Sírva rimánkodott megváltásért. Szerencsére Élete Párájának a tarsolyában volt még egy régi ismeretség, így aztán felkeresték a harmadik orvost is. Volt ám meglepetés! Kiderült, hogy bizony aminek kint kellene lennie, az még bent van és - a hallottakkal ellentétben - más került kivételre. Ekkor már tisztában voltak vele, hogy Csupajóság keze alatt a legjobb helyen vannak. Újabb beavatkozás került szóba, no de hogy hogyan és mikor? Hiszen még a régi seb is gyógyulóban volt! Néhány tűszúrással elintézték, hogy ne romoljon tovább a helyzet és meg is szűnt a fájdalom, de hátra volt még a feketeleves. A szúrás nyomán a fiatal asszony vénasszonnyá változott. Csak jöttek fel a kilók, perzselték a hőhullámok, a hangulatingadozásaitól sokkot kapott a család és mint a záporeső, hullottak a szájából a szitkok. Úgy érezte magát, mintha nem is ő lenne a saját bőrében. Teltek a hónapok és a ruhák. Búsult szegény asszony, szégyenében bujkált az emberek elől. Mire mindenét kihízta, eljött a nagy nap. Egy hatalmas várba vitték, ahol szolgák hada ugrálta őt körül mindenféle "csakmenjenahasad" típusú kotyvalékkal. Az éjszakát leginkább a szobáján kívül töltötte. :) Mire másnapra a lelkét is elhagyta a mellékvágányon, eljött érte az öreg Bölcs, aki régóta harcolt már itt, hogy útját állja az idegen kórságok bántó szándékának. Sokáig küzdött ő is és az asszony is a gondos kezek alatt, alig tudott magához térni aztán, de végül minden jó lett. Akkor megfogadta, hogy ő bizony nem indul el többet ezen a rögös úton, ha folyton megbotlik menet közben. De a kedves öreg azt mondta, hogy ne ijedjen meg, menjen vissza nyugodtan a fénylő palotába. Ugyan a Nagymellényest csak a külsőségek és statisztikák motiválják, de akad ott jóravaló Varázsló is.

Szépen és gyorsan gyógyult az asszony. Érezte, ahogy minden porcikájába visszatér az élet, ahogy visszanyeri az erejét és az életbe vetett hitét. De nem sejtette, hogy újabb frányaság leselkedik rá és az első alkalommal, ahogy kitette a lábát a házból, le is csapott. Minden maradék ereje ráment a lázra és a fájdalomra. Egyedül nem tudott lábra állni, elvesztette az eszméletét, hacsak lépett egyet. A vírus nem kímélte, óráról órára vonta el belőle az éltető folyadékot. Már-már úgy nézett ki, hogy vissza kell térnie Csupajósághoz, amikor javulni kezdett az állapota. Napokig nem evett és csak feküdt, hogy ne szédüljön, amikor egyszer csak megelégelte és felkelt. Összeszorította a fogát, ripityára törte azt a francos ágat, ami addig húzta, majd leporolta magát és folytatta az útját a kijelölt táblák mentén.

Ha a bajok fogva tarthatták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Maga mindig olyan szomorú...

Miért olyan szomorú? - kérdezte a főorvos, miközben szemével lassan végigmérte a páciensét. A lány nem tudta a választ.

Mit is mondhatna annak, aki úgysem érti?! Hogy úgy érzi, csúfot űz vele az élet? Hogy egy sima műtétre számított gyors felépüléssel, de szeretne még inkább egészséges lenni? Hogy másokhoz csak akkor jár kórházba, ha babát szülnek, ám neki ez is csak erőfeszítések és kínlódások árán sikerülhet? Hogy minden perc örökkévalóságnak tűnik ebben a színtelen, élettelen kórteremben?
Lehetett volna másként... Talán, ha nem annak születik, aki. Talán, ha megtanulta volna nem alázattal és türelemmel tűrni a bajokat, hanem szemtelenül kinevetni a sorsot. Talán, ha ...

Mialatt ezer hasonló gondolat futott át az agyán, csendesen csak ennyit mondott:
- Nem is tudom. Talán csak szeretnék hazamenni.

Anyukám, anyukám, találd ki...

hogy az én kincsem ugyan ki!
Ki lehetne más, ha nem te?
Ültess hát gyorsan az öledbe!

Izgatottságát látszólagos nyugalom mögé bújtatva kérdezte minden egyes reggel, eljött-e már a nap, amikor apró meglepetésével előrukkolhat. Nem énekelt, nem verselt itthon, titokban tartotta az óvodai előkészületeket is.

Már hétvégén is teljesen elvarázsolt. Amikor felébredtem, az én kicsi királyfim virágcsokorral a kezében énekelt az ágyam mellett. A virágot ő választotta: "Anyócának csak rózsát lehet adni" - mondta az eladónak, amikor egy vegyes csokrot mutatott neki. Két sárgát és egy vöröset köttetett egy csokorba.

Tegnap az óvodában is küzdöttem a könnyeimmel, amikor elmondta a versikéket és elénekelte a dalocskákat. Mindegyiket megtanulta. Látszott rajta, mennyire fontos neki ez a alkalom. Büszke volt magára és én is nagyon büszke voltam rá. Csak ölelt és puszilt, sugárzott a boldogságtól.
Ha megkérdeznék, mit éreztem ott akkor, nem tudnám megfogalmazni. Egyfajta nyugalom és béke vett körül.

Ezt tudják ők, a gyermekeink. Elfeledtetik velünk a nehéz órákat, a nyomasztó napokat, a súlyos terhekkel megrakott éveket és az előttünk álló rögös utat. Apró lelkükkel körülölelnek bennünket, beragyogják a mindennapjainkat és új energiákkal töltik fel megfáradt testünket, bágyadt lelkünket.

Noha a hétköznapokban sokszor vagyok lestrapált és feszült, mindennap hálát adok érte, hogy édesanya lehetek, anyócája egy tüneményes kisfiúnak. És azért külön, hogy ezt az örömöt megoszthatom egy csodálatos Apucival.

Születésnapra

„Nem verne meg benneteket a Jóisten, fiam, ha kiraknátok ezt a gyereket a kocsiútra.” - mondogatta a nagyanyja az édesapjának, amikor meggyűlt vele a gondja.
Szívesen emlékezett vissza gyermekkorának különleges és nehézségekkel teli időszakára, talpig becsületes szüleire, kőkemény nagyanyjára, a gazdag rokonokra és a szegény sorsú társakra. Valaha ő volt a falu rossza, csibészségeitől hangos volt a környék.
Mindig szeretett volna egy fiút, akinek átadhatja a tudását, de a Jóisten három lánnyal ajándékozta meg. Hogyan terelgesse a lányokat férfiként? Nem ismerte jól ezt a világot. Még tanulnia kellett, hogy helyt tudjon állni, hiszen az addigi zsivány élet nem volt összeegyeztethető a gyerekneveléssel, de belerázódott. A lányai büszkeséget, becsületességet, tartást tanultak tőle és azt, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen,/ ahogy a csillag megy az égen,/ úgy érdemes”.
Egész életében dolgos ember volt, mindmáig tudja, melyik végén fogja a meg a munkát. Ma már nem dolgozik a szakmájában, mégis az emberek őt keresik fel a problémáikkal. A másoknak való segítségnyújtás éppúgy az életéhez tartozott, mint családjának támogatása. Felépítette a házát és vele a mi életünket. A hit és az Isten szeretete vezette az útján és nagyszerű embert formált belőle. Egy hűséges férjet, egy kiváló apát, egy őszinte, életrevaló, kivételes férfit.
Isten éltessen sokáig, Édesapám!

Óda az Egér útiakhoz

Kinyílik a kapu,
beindul a móka,
megy a nyáj előre
hanga birka módra.
Hiába a két sáv,
nincs agya, hogy értse,
szomszéd faluban áll
miatta a vége.

Vezet nagy dölyfösen,
- ő ért előbb oda -,
aztán következhet
bunkóságok hada.
Csak az övé az út.
Lassít és imádja
látni, hogy nem enged,
mindenki kivárja.

Leszorít az útról,
kajánul vigyorog,
ha sikertelen volt,
csak magában morog.
Hiába rangidős,
elég bénán vezet.
Ő lenne a fő kos?!
Ilyet meg ki követ?

Vannak pedig bőven
kísérők a nyájban,
elfordítják fejük,
szégyenük ne lássam.
Dacolnak az ésszel
(gondolkodni kínos)
dögöljön a szomszéd,
meg tehene is most.

Úgy robog egy másik
jobbról előzgetve,
mintha a sor elöl
kilométer lenne.
Elé vág és dudál,
integet és üvölt,
birkatársa előtt
hogy nyílna meg a föld.

Így indulok neki
minden reggel bátran
szembeszállni velük
örök józansággal.
Talán így soha sem
lesz belőlem birka.
No, de azt ki bánja?
Nem állnék e sorba.

Széljegyzet

Láttam a szeretetet. Maroknyi élelem képében csúszott át egyik éhező kisfiúcska kezéből a másikéba.

Úgy szeretném látni...

csak egyetlen egyszer, hogy hazánk bármely magyar állampolgára feláll és azt kiabálja: "Nekem, kérem, KÖTELESSÉGEIM vannak!" Mert azt már tudjuk, hogy JOGA van mindenkinek. :-(

Örökzöld

Fagy volt. A fák kopaszon és dermedten álltak az erdőben, mozdulatlanul, némán néztek rám. Szomorú tekintetükben ott volt a fájdalom, a megalázottság. A természet csúnyán elbánt velük, elnyűtte és megtépázta lombkoronájukat ősszel, majd meztelenségükre jeges hideget hozott a tél. Bánatuk a szívemig hatolt. Mintha a szenvedésemben osztoznának. Miféle úr űz ilyen csúfot hű alattvalóiból? Hányféle bajt küld rájuk, hogy ne feledjék helyüket a világ rendjében? Meddig lehet bírni zokszó nélkül ezt a kiszolgáltatottságot?

És ekkor megláttam őt. Magányosan állt az erdő közepén, de nem bánta. Szép volt és gondtalan. Büszke megjelenése feltűnést keltett a kopár vidéken, lombja harsány zöld színben pompázott, látszott, hogy semmiféle fennhatóság szeszélye nem tudja kibillenteni az egyensúlyából. Egy ideig azt hittem, milyen jó lehet cédrusnak lenni ezen a kietlen tájon. Zavartalanul venni az akadályokat, kevélyen állni a zord időkben, hogy rajta bizony nem fog a természet romboló ereje.
Olyan jó lenne fájdalom nélkül élni...

Aztán megértettem. Az tesz bennünket erőssé és megújulni képessé, ha a sors időnként próbák elé állít. Noha elnyű és megtépáz, de aztán újabb meleget és napsütést küld a sebekre és a lélekre, majd lombkoronát ad, hogy megóvhassuk a veszélytől a szeretteinket. Mert nem vagyunk magányosak, körülvesznek bennünket csodálatos társaink. És az idő múlásával egyre szebbek leszünk. Érettek és tapasztaltak. És jöhet újabb ősz vagy tél, már tudjuk, hogy a titkunk az erőnkben van.

Várom a tavaszt.