"Elvesztettem...

zsebkendőmet, szidott anyám érte..." Ez a dalocska jár a fejemben, amióta a nyaralás kezdetén elveszítettük a szüleim fényképezőjét. Pedig nem is zsebkendő volt és nem is szidott anyám érte, mégis sokat adnék azért, ha megkerülne. Erre azonban nincs reális esély. Pedig édesapám nyugdíjazási ajándéka volt, az értékét ez képviseli. Meg sem mertem mondani neki. Sejtem, hogy a házunkból találta meg valaki, hiszen a kifüggesztett papírkáimat itt szedték le először és a gép is a lépcsőház bejáratával szembeni parkolóban maradt. Hajnalban talán egy kutyáját sétáltató vagy egy korán boltba járó... Nem tudom. Reméltem, hogy olyan emberek között élek, akik tisztelik és becsülik annyira a velük egy "közösségben" élő lakótársaikat, hogy az anyagiaknál előbbre tesznek - mondjuk - egy boldog mosolyt. Sokat nem tudok adni érte, hiszen bármennyire is más a látszat, nem élünk vagyonokból. De még jutalmat is kínáltam. Semmi. Csak letépkedett papírmaradványok... És mit tesz ilyenkor egy átlagos ember? Elszomorodik. És ha netalán ő találna valamit, már nem akarná visszaadni. Még akkor sem, ha semmi szüksége rá. De dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ez itt módi, magyarok!:( Én hittem az emberekben, hittem abban, hogy mindenkiben van egy szemernyi odafigyelés, egy csipetnyi jóság, de ez nem így van. Egyre kevesebb embert látok, aki nem közönyös a másik iránt, aki segítőkész és pláne önzetlen. Ez nem az én világom, mert abban nem én keresném a megtalálót, hanem ő kutatna engem.