"Párizs megér egy misét..."

Nemrég Párizsban jártunk egy buszos kulturális kirándulás keretében. Ha össze kellene foglalnom egy mondatban a tapasztalataimat, azt hiszem, így fejezhetném ki az érzéseimet: a város gyönyörű, de magyarnak lenni szégyen. Nem azért, mert a franciák annyival különbek, nem. Mi vagyunk ennyire magyarok. Elmesélem. Első nap: Elindultunk. Éppen berendezkedtem egy jókora alvásra a kispárnikámmal, amikor reggel 6-kor azzal kezdtük a napot, hogy lefektették nekünk az "együttutazás szabályait". Olyan példákkal tudnám bemutatni, mint hogy ne együnk a buszon, hiszen sok szendvics (főként ha hányás-szagú sajttal készült) kellemetlen szagokat okoz, amit kiszellőztetni csak hosszú idő után lehet. Vagy ne igyunk, mert a szénsavas üdítő kicsap az üvegből és beteríti a népet. De azt is kérték, hogy a széktámla hálójába ne tegyünk nehéz tárgyakat, mert kitágul. És a WC? Nos, a szubjektív materializmus elmélete szerint eljárva: mintha ott sem volna. :) Négyórás utazások után fél óra szünet legyen elég evésre, ivásra, és amire még szükség lehet. A buszon semmit. (Ez persze csak elvárás, nem kötelező.) Odaértünk az első állomásunkra még hazai területen, ahol újabb hölgy utastársak (együtt: Suták) csatlakoztak hozzánk. Mivel ők nem hallották a megelőző óvintézkedések és szabályok összességét, nagyjából egy óra leforgása alatt valamennyi szabályt megszegtek. Eleinte bosszantó volt, később már vicces, végül szánalmas. De hogy is jellemezhetnénk négy ötvenes éveiben járó hölgyet, akik első nap kijelentik, hogy a Versailles-i kastély őket nem érdekli, ők az Eurodisney miatt jöttek!? (Itt emelném ki újra a városnézés KULTURÁLIS lényegét.) Este még a szobájukba sem tudtak bemenni, Életem Párája mentette meg őket a csövezéstől, ugyanis képtelenek voltak használni a kártyát, ami kulcsként funkcionált. :) Az első éjjel egy Premier Class** hotelben szálltunk meg. A szobánk egy műanyag rémálom volt, a klausztrofóbia melegágya. Annyira undorító, hogy az ajtó elé kellett mennünk, hogy Egyetlenem hajlandó legyen megenni a vacsorának szánt szendvicsét. :) Miközben a vad hidegben (június elejéről beszélünk!) falatozgattunk az ajtó előtt, Pety elfantáziálgatott a "tranzitszállás" fogalmán, majd a Star Wars buckalakóinak mozgó házaihoz hasonlítva elképzelte, ahogy reggelre a hotelünk - átvonulva az úton - a szomszédos dombocskán telepszik meg. Mindezt eredeti hanghatásokkal színezve - dolby digital 2.0 surround technikával. :) Kicsit sokáig tarthatott az egy szendvics, mert a szemközti hegy is időközben "tranzitheggyé" avanzsált. :))) A fürdés egy nagyjából 3 cm2-nyi helyen (WC és mosdó társaságában) zajlott egy zuhanyzón belül. Ketten amúgy sem fértünk volna el, de papucsunk mennyisége (egy darab) azonnal egyérelművé tette a külön zuhanyzást. Mielőtt még kiléphettem volna "tágas" hálószobánkba, egy laza mozdulattal belevadásztam az éppen előtte kibontott fogkefémet a WC-be. Most már csak nevetek rajta, de akkor úgy éreztem, hogy lebontom az egész épületet. :) Az ágyunk sem lógott ki a sorból: gusztustalan ágytakaró, ami - egyéb híján - takaróként is funkcionált, lepedő sehol és egy nagyon magas párna, amitől simán kitörik a gerincem. Pety úgy feküdt le, hogy az undor minden tünetét produkálta és könyörgött, hogy "egy falat otthont" kaphasson a kispárnámra való ráfekvés által. :) Azzal a mondattal aludt el, hogy "még szerencse, hogy Párizst nem a mi csoportunknak építették". :)))) Második nap Jó korán indultunk reggelizni, ám hamar felébredtünk: a tegnap elénk vázol reggeli "menü" helytállónak bizonyult, azaz bagett és lekvár. :) Életem Értelme hozott is egy csomót, hogy valami legyen a pocakjában. Amikor indulás előtt a csomagokért visszamentünk a szobába, Kedveszkém közölte, hogy be sem lép már a fürdőszobába, hiszen ha a szobából csak úgy bepislant a fürdőbe, az bárhova megy is, úgyis ugyanott fog kikötni, hiszen bent minden egy lyukra "koncentrált". :) És megindultunk Reims felé. Az úton egy csomó érdekes dolgot mesélt kedvenc idegenvezetőnk az országról és lakóiról, de reggel 7-kor ennyi adat és név nem marad meg a fejemben. :) Magukról az épületekről és azok szépségéről mesélni nem lehet. Ezeket - amennyiben lehetőség nyílik rá - látni kell. Az első rossz érzés a Rodin Múzeum kijáratánál jött. Nevezetesen egyik kedves csoporttársam korosabb férfi létére nem hogy nem engedett ki maga előtt az ajtón, ahogy azt az udvariasság szabályai diktálják, hanem még alaposan félre is lökött onnan, csak úgy kenődtem végig az ajtóüvegen. Éppen szaladt az asszonyka után. Amikor fontos, hogy a csoport együtt maradjon, az ember néha kénytelen udvariatlanul megszegni az illemtan szabályait, de jelen esetben én is a csoport tagja voltam, úgyhogy nem "égett a ház". Miután hasonló atrocitások értek a nap folyamán, az esti hajókázás lett volna a pihentető, de ez sem úgy sikerült, ahogy vártuk. Amint nagy romantikusan hallgattuk a magnószöveget több nyelven is (nem úgy a mi idegenvezetőnket, aki mikrofont ragadott és végigkalauzolt minket a Szajna menti látnivalókon) és próbáltunk fényképezni a közben egyre sötétedő várost, az egyik hídnál arra lettem figyelmes, hogy egy srác lefényképezte a hajót, majd leköpött. Furcsa megoldás - gondoltam - de végül rá kellett jönnöm, hogy itt ez a "divat". A paréjok (és itt fiatal férfiakat vettem ezen jelző alá) leköpködnek a hídról a gyanútlan hajókázókra. Mi persze szerfelett "büszkék" lehetünk magunkra, ugyanis sikeresen eltaláltak bennünket és mindezt nagy üdvrivalgás követte, így elmondhatjuk magunkról, hogy "igen, minket még le is köptek a nagy párizsi paréjok". És mi is lenne ez más, mint mindkettőnk dicsősége, hiszen ez azért nem mindenkivel esik meg, aki Párizsba téved!? :) Sebaj. Majd holnapra kialusszuk magunkból az előző szállásunk óta éppen csitulni akaró undort. Harmadik nap Reggel nagyon fáradtan ébredtünk és mivel már harmadik napja cipeltem elfogyasztott ételeim minden salakanyagát, gondoltam, ma reggel kivételt teszek és megpróbálom végre a lehetetlen: elmegyek wc-re. Sikerélmény nem övezte próbálkozásomat, ám annál nagyobb megvetés, ami a buszhoz való érkezünkkor fogadott, mivel két percet bírtunk késni. (Megjegyzem, tegnap egy komplett családot kutattunk fél órán át és délután is elkevert néhány asszonyka, de ez mit sem vesz le a mi bűnünkből.) Ettől kezdve minden egyes népszámlálásnál külön megnézték, hogy mi megvagyunk-e. Persze ott voltunk, de a tegnapi nap után már csak a sor végén voltam hajlandó közlekedni, mert kellett még a lábam. :) Az impresszionisták múzeumában külön mentünk a csoporttól, mert itt - kivételesen - nem kértünk idegenvezetést. Még a bejáratnál jeleztük (!), hogy nem velük vagyunk, mégis megtörtént. Ahogy beértünk, rögtön a mosdó irányába indultunk, hogy ne menetközben kelljen ilyen jellegű problémáinkat orvosolni. Hiba volt. A csoport - idegenvezetőjükkel az élen - épp akkor jött be és ott várakoztak, ahol én is Petyre vártam. Egyszer csak hallom, ahogy "kedvenc" hölgy utastársam üvölt, mint a fába szorult féreg, hogy menjünk már. Mondom nagy ártatlanul, hogy hiszen nem is megyünk velük, mire ő: "akkor szólhattatok volna, eddig csak rátok vártunk!" ????? Mi ez az egész? Honnan tudnám, hogy ránk várnak, amikor jelen helyzetben közünk nem volt hozzájuk? És mi ez a hang, amit megengedett magának? Honnan vette a jogalapot, hogy az idegenvezető szerepét átvéve, ő dirigáljon egyáltalán? Nagyon kiakadtam, ennyire bunkó nem lehet valaki. Legalább utólag kért volna bocsánatot, de meggyőződése volt, hogy ő jogosan és mindenek előtt a lehető legmagabiztosabban járt el. Én meg alig tudtam nézni a gyönyörű festményeket, mert forrt bennem a méreg. Hogy tudtak ennyi idiótát összeszedni? Este kabaréba mentünk. Nagyon hangulatos kis hely volt, de mindössze hatan szerettük volna megnézni. Pedig az igazán párizsias hangulat itt tetőzik. Csodálatos volt és vicces, az énekhangoktól az emberen végigfutott a hideg és az egyik vendég férfi kánkánjától a nevetést alig lehetett abbahagyni. Amikor vége volt, a legnagyobb mámorban tértünk vissza a buszhoz, a kezemben egy lufivirággal, amit előzőleg a kabaréban kaptam. Egy csoportnyi morgó fapofa várt ránk, hogy KÉSTÜNK. Késtünk? Mi egy - mondhatni drága - előadáson vettünk részt, amíg a többiek sétálhattak, sőt Péter (idegenvezető) még el is akarta őket vinni valamerre, hogy ne legyen unalmas, de senki sem csatlakozott hozzá. Mi az, hogy késtünk!? Itt dobtam el az agyam. Ennyire nem lehet egy társaság önző? Pedig... Elvárták volna, hogy amikor lejár az idő - amiről mi mit sem tudtunk -, hagyjuk ott az előadást és szálljunk fel a buszra. Szerintem nagyjából 10 perccel később érhettünk, de ha nem, az sem baj. Nem tud érdekelni, hogy mi a nyomoruk. És innen már csak mosolyogtam az egészen. Negyedik nap Ma már nem kísérleteztem, inkább elsőként ültem a buszra. :) Mivel a lehető legkevesebb időt igyekeztem tölteni "imádott" csoportunk társaságában, ez a nap mondhatni nyugalomban telt. Persze egy ásványvizet nem vehettünk, mert mindenki ujjal mutogatott ránk, hogy megint (!) ránk kell várni, de már nem idegesítettem rajta magam. Ezek ilyenek és kész. Bízom benne, hogy többet nem hoz össze velük a sors. Ötödik nap Ma az Eurodisney-nél kezdtük a napot, mivel az oda induló utastársaink egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a busznak nem volt feladata őket odavinni. Sőt! Ők ezért egy fillért nem fizettek külön, viszont rabolták a többi utas idejét (közvetett módon a pénzét), hiszen kerülőt kellett miattuk tenni reggel és este is. Közben elköszönt tőlünk Péter, mivel hazarepült és a csoportot rábízta egy kolléganőjére. Ez volt a legnagyobb huszárvágás az akkori helyzetben. Ő legalább - no meg a sofőrök - jó fejnek bizonyult és szórakoztató volt, ami által könnyebb volt elviselni az egész helyzetet. Valahogy fel tudta oldani ezeket a feszültségeket. A Suták ma kétfelé szakadtak: az egyik fele mégis elment játszani, a másik két "kedvencem" kiugrott az étteremnél a buszból és attól kezdve annak 50 méteres körzetéből nem mozdultak el, így biztosítva be magukat az eltévedés ellen. :) Végigrohantunk (metróval és gyalog) Párizson, hogy megtaláljuk Napóleon ágyúit. Nem is írom le ennek kálváriáját, de végül meglett. Mire odaértünk bevásárlás után az étterembe, úgy éreztem, nem akarok onnan elmenni már sehova. Még egy kis vásárlás, aztán egy kedves lánnyal a csoportból kávéztunk a Tülériák kertjében. Aztán elindultunk haza. És végül... Elértük a benzinkutat Mo-on, ahol a Suták elhagytak bennünket. Hittük mi. Mielőtt továbbindultunk volna, az egyikük megjelent, hogy a fia az autópálya másik oldalán lévő benzinkútnál vár bennünket, mert hiszen onnan indultunk, ezért azt adták meg neki. Kitalálták, hogy a busz (no, meg a 25 utas) vigye át őket az út túloldalára, hiszen a csomagjaikkal nem tudnak átmenni az autópályán. Mit mondana erre német honban élő sógornőm? "Ah, Mensch!" Ami cseppet sem pozitív feljajdulás. :)))