Örökzöld

Fagy volt. A fák kopaszon és dermedten álltak az erdőben, mozdulatlanul, némán néztek rám. Szomorú tekintetükben ott volt a fájdalom, a megalázottság. A természet csúnyán elbánt velük, elnyűtte és megtépázta lombkoronájukat ősszel, majd meztelenségükre jeges hideget hozott a tél. Bánatuk a szívemig hatolt. Mintha a szenvedésemben osztoznának. Miféle úr űz ilyen csúfot hű alattvalóiból? Hányféle bajt küld rájuk, hogy ne feledjék helyüket a világ rendjében? Meddig lehet bírni zokszó nélkül ezt a kiszolgáltatottságot?

És ekkor megláttam őt. Magányosan állt az erdő közepén, de nem bánta. Szép volt és gondtalan. Büszke megjelenése feltűnést keltett a kopár vidéken, lombja harsány zöld színben pompázott, látszott, hogy semmiféle fennhatóság szeszélye nem tudja kibillenteni az egyensúlyából. Egy ideig azt hittem, milyen jó lehet cédrusnak lenni ezen a kietlen tájon. Zavartalanul venni az akadályokat, kevélyen állni a zord időkben, hogy rajta bizony nem fog a természet romboló ereje.
Olyan jó lenne fájdalom nélkül élni...

Aztán megértettem. Az tesz bennünket erőssé és megújulni képessé, ha a sors időnként próbák elé állít. Noha elnyű és megtépáz, de aztán újabb meleget és napsütést küld a sebekre és a lélekre, majd lombkoronát ad, hogy megóvhassuk a veszélytől a szeretteinket. Mert nem vagyunk magányosak, körülvesznek bennünket csodálatos társaink. És az idő múlásával egyre szebbek leszünk. Érettek és tapasztaltak. És jöhet újabb ősz vagy tél, már tudjuk, hogy a titkunk az erőnkben van.

Várom a tavaszt.