Még nem is meséltem

Egy hete voltunk koncerten a Margit-szigeten. Ez önmagában nem egy nagy szám, ilyen jellegű kulturális elfoglaltságainkról időnként beszámolok. A körülmények viszont nem mindennapiak voltak. Szabadtéri koncert volt. Aki felidézi magában az elmúlt időszak időjárását, már kezdhet kuncogni: nem volt esőnap, megtartották a koncertet. Esernyőt természetesen nem vihettünk, hiszen rontotta volna a mögöttünk ülők színpadra látási esélyeit. Tehát dönthettünk: vagy megoldjuk a problémát vagy nem megyünk el, ami a jegyek árának és a koncert nagyszerűségének függvényében szóba sem kerülhetett. Maradt tehát az esőkabát. Csakhogy nekünk nincs. :)
Mivel aznapi elfoglaltságom nem engedte meg, hogy utána szaladgáljak, ötletelnem kellett, mivel is védhetnénk meg magunkat az eszetlen mennyiségű csapadéktól. Sógoromnak hála éppen a lakásban tartózkodott egy óriási, fekete kukazsák. Hacsak a fejnek kivágok egy részt, már jó szolgálatot tett volna egy ember teljes levédésére, no de mi ketten mentünk. Csináltam hát belőle takarót. :) Aztán kerestem egy kicsi - színében a többi elemhez hű - fekete zacsit, amit Életem Párájának okos kis fejére szántam. Gyors ollócsattogás és már indultunk is.
Az esőzésnek és az állandó budapesti útépítésnek köszönhetően eleve késésben voltunk, ám ahogy odaértünk a lejáróhoz, láttuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Hatalmas mennyiségű autó tartott mindkét irányból (Pest és Buda) a sziget egyetlen parkolójába, így lépésben ugyan, de végül leparkoltunk és szinte futva mentünk a koncertre. Megvártak. Tudták, hogy nem egyszerű az érkező emberek helyzete, ezért csúsztatással kezdtek. Mikor odaértünk és megtaláltuk a helyünket, szomorúan kellett tudomásul venni, hogy valaki elfoglalta. Mivel nem magyarul beszéltek, elmagyaráztuk nekik, hogy a sor jó, csak nem a jobb-, hanem a balközép az ő székük lelőhelye.
Végre hozzájutottunk jól megérdemelt helyünkhöz. Először előkaptam egy rongyit és letörölgettem a vizes székeket, majd leültünk és jött a "beöltözési" fázis. Eleve bőrdzsekiben mentünk, hogy az ne ázzon át, majd betakaróztunk a nagy lepellel. Végül én kapucnit tettem fel, Életem Párája pedig egy Extrametál feliratú csákóban virított. Vicces volt. De az már egyenesen hahotázásra késztetett, hogy miután akkurátusan becsomagoltuk magunkat és elhelyezkedtünk, ömleni kezdett az eső. A sok kerek zacsifej szenvtelen arckifejezéssel tűrte, hogy még egyet bőrig ázik a koncert előtt. Elkezdődött a koncert, igyekeztünk ráhangolódni. A tapsunk még egy ideig szétporlasztotta a kezünkön lévő vizet, ami kisebb "porfelhőt" varázsolt a nézőközönség köré.

Mesébe illő jelenet volt. Az eső lassan elállt. Mintha nem hallotta volta a saját csobogása miatt a gyönyörű zenét, ezért megszűnt zajongani. A nézőtér pedig olyan volt, mintha ezer kis pislogó béka kandikálna ki egy tóból és ámult révületben hallgatná egy tündér varázsos énekét. Mert tündérek dalolnak így.

A viszontagságok ellenére vidám voltam és - az égbolttal ellentétben - felhőtlen. Noha a ruhánk bizonyos részeken így is átázott, egy percét sem bántam meg.

A hajón

Az utóbbi időben egyre csak esett az eső. Bármerre mentünk, folyton az esernyő foglalta le az egyik kezemet és olyankor úgy éreztem, de jó lehet polipnak lenni nyolc karral. Főként amikor gyereket is cipel magával az ember a maga kis ezernyi szükséges holmit tartalmazó batyujával (enni- és innivaló, kabát, sapka, a kedvenc játék, stb). Nem történt ez másként vasárnap sem, amikor egy korábban megvásárolt jeggyel elindultunk megnézni gyermekem kedvenc együttesét egy gyerekprogramokra "szakosodott" hajón. Időben érkeztünk. Ám még be sem állt a hajó, már bőrig áztunk, mert a tömegben nem tudott érvényesülni szegény esernyőnk. Ahogy szálltunk be a hajóba, tudomásul kellett vennünk, hogy az udvarias neveltetésünk okán bizony folyton a perifériára szorultunk, így eltartott egy ideig, mire sikerült a hajótérbe jutni. És itt jött a java.
A jegyek ellenőrzéséhez felállított asztalok a hajótest másik felében voltak, így aztán aki mögöttünk érkezett, az is elszáguldott mellettünk, elhappolva az arcfestéshez szükséges sorszámokat, ami limitált volt. Mondanom sem kell, hogy a két gyerek közül egyiknek sem jutott. De nem volt ez másként az alsó térben lévő székekkel sem. Noha rengeteg hely volt, valahogy tízesével foglalták az emberek. Mire odakerültünk, hogy megkaptuk az érvényesítő karszalagot, se hely, se sorszám. Ahogy elindultunk a hajó hátsó fele felé, hogy az ablak melletti (egymás mögött elhelyezett) négy székre leüljünk, a pultban dolgozó férfi mondta, hogy menjünk fel az emeletre, ott vannak kényelmes asztalok. És valóban. Nagyon kellemes helyünk volt, senki nem jött a környékünkre sem. Végig tudtuk nézni az emeleten kialakított játéklehetőségeket, a bűvészt, az arcfestőket és így tovább. Amikor elindult a hajó, elkezdődött a koncert. Csakhogy fent nem volt jó a hangszóró, nem lehetett hallani, így lementünk. Rengeteg ember ült a székeken, a kisgyerekeknek szintén kisszékeket tettek a színpad elé (nehogy táncolni tudjanak már, logikus). Édesanyám középen letérdelt a két álló gyerek mellé és ott zsibbadt jó időn keresztül, hogy támogatást nyújtson nekik a koncert alatt. Ekkor láttam érkezni az elsőt. A kis unokatesónak ez így uncsi volt, felmentünk tehát az emeletre. És milyen jól tettük! Mivel mindenki az együttes műsorát hallgatta, a lehetőségek tárháza állt előtte. Sőt még egy soron kívüli arcfestést is sikerült összehozni az én kis oroszlánomnak. Még be sem fejezték, már jött az enyém is. Hangos volt a zene, mozdulni nem tudott, abszolút nem élvezte. Megkerestük hát a fogtündért és mindegyikük részt vett egy fogászati szűrésen. Olyan kis ügyesek voltak. Közben a fenti hangfal is megjavult, ezért aztán amikor hallottuk, hogy jobb zene van, táncoltunk egyet fent az emeleten, ahol nem volt tömeg, nem voltak kíváncsi szemek, csak mi. Miután végigjártunk sokféle dolgot, pólót is kaptak a Mamitól, vége lett a koncertnek. És innen jött a rémálom. MINDENKI felnyomult az emeletre. Lökdösték a gyerekeket, kiszorították őket a helyükről, ráadásul egy nő megkérdezés nélkül, pofátlanul a helyemre ültette a gyerekét és az leette a pulcsimat valamivel. A vécén egy nagymama még bement a gyerekek előtt gyorsan, noha azok már táncoltak a szükség előrehaladott állapota miatt. Vajon ki bírja tovább tartani? Egy felnőtt vagy egy gyerek? Bár ilyen esetben mindig megkérdezem magamtól, ki volt ott a felnőtt? :)
A gyerekek csak felnőtt lábakat és fenekeket láttak, még a nem kevés pénzért készített fotón is egy pasi hátsója a háttér. Úgy éreztem megfulladok és agyvérzést kapok. Ez a program a gyerekekről szólna?
Undorító volt és annyira MAGYAR. Az egoizmus fellegvára. Ezek a felnőttek kiszabadultak otthonról és azt hitték, a megvásárolt jegyük mindenre feljogosítja őket. Még arra is, hogy átgázoljanak a gyerekeken. Szép. Én is ÉPP így képzeltem el egy ilyen rendezvényt. :( Hányinger.
A tanulsága pedig? Eddig sem mentünk tömegrendezvények közelébe, ezután sem fogunk. Ez volt az a bizonyos "kutyavásár Budán".

Az én mesém is így szólna

Jöjjön el a mi országunk...

HÉT

... fontos dolog magamról, amire nem derül fény a blogom írásainak olvasása közben. Ezt a kis játékot Annás küldte nekem. Nos, lássuk csak...

1. Hiszem, hogy minden ember jónak születik és a kiállhatatlan, zord felszín is csodálatos személyiséget takar. Csak ismerni kell a hozzá vezető utat. Noha gyakran okoznak csalódást nekem, szeretem az embereket.

2. Ki nem állhatom viszont az igazságtalanságot. Forrong tőle a vérem, pattanásig feszül minden idegszálam, de tudom, hogy így működik az életünk. A mottóm: "Elvárni a világtól,hogy igazságos legyen veled, mert jó vagy, ugyanolyan, mintha azt várod egy bikától, hogy ne támadjon meg, mert vegetáriánus vagy. " /Wholey/
Ennek ellenére azért még megpróbálnám megváltani a világot. :)

3. A drámai művek lenyűgöznek. Mindegy, hogy olvasom, nézem vagy hallgatom. Úgy érzem, sok ember ugyan más jellegű, ám jóval nagyobb problémával küzd, mint én. Kitartásuk reményt ad a nehézségeim feldolgozásához. Vallom, hogy amibe nem halunk bele, az megerősít minket.

4. Vííííz, csábító víííííz, éltető vííííz - mindegy, hogy kicsi vagy nagy, folyó vagy álló, természetes vagy mesterséges, látom benne a lábam vagy sem. A lábam belemártani, magamra locsolni, belegázolni, alámerülni - mind-mind csupa élvezet. Ahogyan lágyan simogat... minden betegségre gyógyírként hat.

5. Az elefántok a kedvenceim. Komplett gyűjteményt halmoztam fel életem során mindenféle fajtájú és anyagú elefántból. Ha lehetne egy igazi kis elefántom, egész nap csak ölelgetném.
Egyelőre azonban kiegyeznék egy kis gyürkefejű vizslával is. :)

6. Utálok fázni. A napsütés átmelegíti a testem, üdítőleg hat a lelkemre, ráadásul győz a sötétség felett. Ez kell nekem!

7. Beülök az autóba és magam mögött hagyom sorra a kilométereket, miközben elmélyedve a gondolataimban gyönyörű tájakat bámulok, s mindezt jó zene mellett teszem. Szabadság, szeretem.

Hahó, lányok, ti jöttök! Szélcsend és Galadriel , ti mit mesélnétek magatokról? :)

Készülődés

Idén az óvodai évzáró a pedagógus nappal közeli időpontra esett. Tanakodtam magamban, mit lehetne egy gyermekekkel foglalkozó embernek adni ilyen alkalomból a virág mellé. Legyen kedves, de nem drága és nem mellesleg hasznos is. Aztán kitaláltam. Az IKEA-ban vett képkeretnek adtam egy alapszínt és kicsi gyermekem mintát festett rá. Könnyed és időkímélő feladat volt. Igazán büszke voltam magunkra. :)

Szegény asszony esete az ággal

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, a Dunán túl élt egyszer egy asszony. A sors viszontagságos körülmények között egyetlen gyermekkel áldotta meg, no meg ezer problémával, ez a asszony mégsem volt boldogtalan. Élte kedves, vidám kis életét a családja körében, végezte a dolgát. Ám esténként újra és újra azon tanakodtak Élete Párájával, miként lehet az, hogy bizony nem akar érkezni a testvérhúggal a gólya. Felkerekedett hát egy nap az asszony, hogy utánajárjon, miért nem ad nekik a Jóisten még egy csemetét.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak odaért egy fénylő palota elé. Amint bekopogott, előjött egy gazdag ember finom selyemből készült, nagy mellényben, lenézett az asszonyra és kimérten közölte, hogy ő a környék legjobb orvosdoktora. Reméli, jó oka van rá, hogy háborgatja a köreit. Meg is kérdezte tehát az asszony, miféle nyavalya ülhet rajtuk, hogy így megjárják ezzel a gólyadologgal. Tán valami nyű vagy átokféle... Csakhogy a gazdag ember kizárólag gyerekeket szeretett legyártani, lusta volt problémát megoldani. Ígéretekkel telerakta a padlást és el is kért jócskán az asszonyka megtakarított pénzéből, de semmi sem változott. Az asszony csalódottan tért vissza kicsi otthonukba.

Teltek a napok, vigasztalta magát töménytelen mennyiségű édességgel, míg egy este ágynak esett. Szörnyű fájdalmak gyötörték, elvették az erejét, kiszipolyozták az energiáját, de csillapodni nem akartak. Felkereste hát az asszony a Nagymellényest, hátha az segít neki, ám csukott ajtókra talált. Bánatában felkereste azt a Megmentőt, akire számíthatott a legnagyobb bajban is. A vidéki doktor azonnal kés alá fektette, hogy kivegye az asszonyban növekvő kórságot és karácsonyi ajándék gyanánt megszabadította a fájdalmaktól. Az asszony nagyon hálás volt a segítségért és hamarosan haza is mehetett. A felgyógyulása azonban még be sem fejeződött, amikor a nyavalya elemi erővel tért vissza. Sírva rimánkodott megváltásért. Szerencsére Élete Párájának a tarsolyában volt még egy régi ismeretség, így aztán felkeresték a harmadik orvost is. Volt ám meglepetés! Kiderült, hogy bizony aminek kint kellene lennie, az még bent van és - a hallottakkal ellentétben - más került kivételre. Ekkor már tisztában voltak vele, hogy Csupajóság keze alatt a legjobb helyen vannak. Újabb beavatkozás került szóba, no de hogy hogyan és mikor? Hiszen még a régi seb is gyógyulóban volt! Néhány tűszúrással elintézték, hogy ne romoljon tovább a helyzet és meg is szűnt a fájdalom, de hátra volt még a feketeleves. A szúrás nyomán a fiatal asszony vénasszonnyá változott. Csak jöttek fel a kilók, perzselték a hőhullámok, a hangulatingadozásaitól sokkot kapott a család és mint a záporeső, hullottak a szájából a szitkok. Úgy érezte magát, mintha nem is ő lenne a saját bőrében. Teltek a hónapok és a ruhák. Búsult szegény asszony, szégyenében bujkált az emberek elől. Mire mindenét kihízta, eljött a nagy nap. Egy hatalmas várba vitték, ahol szolgák hada ugrálta őt körül mindenféle "csakmenjenahasad" típusú kotyvalékkal. Az éjszakát leginkább a szobáján kívül töltötte. :) Mire másnapra a lelkét is elhagyta a mellékvágányon, eljött érte az öreg Bölcs, aki régóta harcolt már itt, hogy útját állja az idegen kórságok bántó szándékának. Sokáig küzdött ő is és az asszony is a gondos kezek alatt, alig tudott magához térni aztán, de végül minden jó lett. Akkor megfogadta, hogy ő bizony nem indul el többet ezen a rögös úton, ha folyton megbotlik menet közben. De a kedves öreg azt mondta, hogy ne ijedjen meg, menjen vissza nyugodtan a fénylő palotába. Ugyan a Nagymellényest csak a külsőségek és statisztikák motiválják, de akad ott jóravaló Varázsló is.

Szépen és gyorsan gyógyult az asszony. Érezte, ahogy minden porcikájába visszatér az élet, ahogy visszanyeri az erejét és az életbe vetett hitét. De nem sejtette, hogy újabb frányaság leselkedik rá és az első alkalommal, ahogy kitette a lábát a házból, le is csapott. Minden maradék ereje ráment a lázra és a fájdalomra. Egyedül nem tudott lábra állni, elvesztette az eszméletét, hacsak lépett egyet. A vírus nem kímélte, óráról órára vonta el belőle az éltető folyadékot. Már-már úgy nézett ki, hogy vissza kell térnie Csupajósághoz, amikor javulni kezdett az állapota. Napokig nem evett és csak feküdt, hogy ne szédüljön, amikor egyszer csak megelégelte és felkelt. Összeszorította a fogát, ripityára törte azt a francos ágat, ami addig húzta, majd leporolta magát és folytatta az útját a kijelölt táblák mentén.

Ha a bajok fogva tarthatták volna, az én mesém is tovább tartott volna.