A sztorim azzal kezdődik, hogy a férj korán megpattant reggel, megszimatolva a veszélyt, hogy ezen a napon jobb, ha elhagyja a "süllyedő hajót". Miután a család többi tagját is kihajítottam, átvettem a napirendi pontokat. Az iskolai búcsúzásra szánt muffinok megsütése szerepelt első helyen. Eseménytelen, unalmas napjaimon nem is jelent kihívást elkészíteni, de ma ... ma tétje volt. Szokás szerint ledaráltam a diót, hozzáadtam a szükséges dolgokat- talán kicsit is többet is, hogy biztosan "ütős" legyen. Az lett. Miután vésővel és kalapáccsal sikerült a beton módjára megkötött muffinokat kikényszeríteni a muffinsütőből, rá kellett jönnöm, hogy - teljesen érthető módon - nem terveztem be a szerszámokkal és mosogatással elfecsérelt időt, így hamar csúszásba kerültem. Ettől kezdve már csak a lejtőn zúgtam lefelé, mint egy elszabadult hullámvasút kocsija.
Hogy mentsem a menthetőt, azonnal felhívtam édesanyámat a gyors, bőséges és kifejezetten nem muffinsütőt igénylő receptért, elvégre lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Pillanatok alatt előkaptam újra a diót, bevágtam a darálóba ééééés ... elromlott. 😟 Itt azt hiszem, sóhajtottam egy hangosat (talán mondtam is valamit, ki tudja?). A süteménykészítésnek ezzel vége. (Gondolná minden ésszel gondolkodó ember.) De nem olyan családbú származok én, hogy ne fussak neki újra - a következő pofonért. 😁
Ezerrel pörgött az agyam, hogy mivel tudok előrukkolni ebben a vesztesnek tűnő helyzetben. Majd megcsillant a remény szikrája, amikor eszembe jutott a leveles tészta a hűtőben. Elvégre mit tudják ezek a külföldiek, milyen mennyei ízű is egy kakaós csiga!? (Nem, nem tudják azóta sem.) Boldogan téptem fel a hűtő ajtaját, nekiálltam a "recept" szerint. Ezen a ponton valószínűleg már újabb teendők járhattak az eszemben, mert a tészta töredezett és a töltelék folyós lett, de ezt csak akkor konstatáltam, amikor próbáltam feltekerni. Maradjunk annyiban, hogy nem sikerült túl jól. Az töredezett tésztát összevágva úgy néztem ki, mint aki éppen egy komoly munka eredményét takarította el a mosdóból - nem túl szakszerűen. A könyökömön is folyt némi kaka/ós folyadék. Itt, azt hiszem, megint elhagyta az ajkam némi égi áldás. 🫣 Mit sem törődve meggyötört lelkiállapotommal, belerakosgattam a kis nyomi csigákat a tepsibe és megsütöttem. Mit mondhatnék? Nagyító kellett hozzá, hogy megtaláljam őket. Kakaós falatkák voltak - csúnyák, kicsik és kevesek (de legalább finomak). Betelt a pohár: elővettem némi hazai gyártmányú kekszet és egy 10 darabos Marlenka golyós dobozt (...jelentem, az osztálylétszám 13, nem hiányzik senki) , majd a csipsz mellé bevágtam a táskába. Ennyit a házi készítésű meglepetésről. 🫤
Azt gondolná az ember, hogy ezzel vége a hányattatásoknak. Végre megszabadult szerencsétlen főhősünk a konyhai drámáktól. Mi történhetne még? Kicsit kedvetlenül ugyan, de továbbléptem a listán és láttam, hogy a tanároknak tervezett köszönetnyilvánítással bizony elmaradtam. Elővettem az Aulát (itteni Kréta), hogy azon keresztül üzenjek, de kiderült, hogy a mai naptól már az új iskolai felület működik, így az elképzelés, hogy maradandót küldjek, meghiúsulni látszott. Ám ekkor megint kipattant az fejemből egy nagyszerű ötlet: tudok nyomtatni. (Majd elviszem borítékban.) Úgy megörültem magamnak, hogy az ég felé vigyorogva meg is jegyeztem: "Látod, milyen találékony vagyok?" 🤩 ... Szóval...van az a játék, hogy "Ki nevet a végén?". Hát nem én. A "tudok nyomtatni" ötlet megmaradt a gondolat szintjén. A nyomtató jól képen röhögött, ezzel jelezve, hogy bocsi, de megint nem te nyertél. Arra határozottan emlékszem, hogy itt már nem az úrinő mivoltom urallta a mondanivalómat. Újra felnéztem, de már csak lemondóan annyit mondtam: "hahaha, remélem, valaki jól szórakozik".😎
