A kis "csoda"

Már évek óta velem él, és napról napra új reménnyel tölt el az én mesém, ami egyetlen gyermekem születését és cseperedését mondja el. Az én kis "csodámat" Benjáminnak hívják és ahogy a neve is elárulja ("legkisebb"), ő egy aprócska lény ebben a kusza, hatalmas és rohanó világban. Mégis a legnagyobb... Amikor hosszú évek kiábrándult várakozása után megtudtam, hogy babát várok, kimondhatatlan örömöt és aggodalmat éreztem. Végre én is anya leszek..., na de milyen? Aztán a terhesség alatti vizsgálatok nem hagytak sok időt a gondolkodásra: már a 16 hetes eredményem rossz volt, ami miatt amniocentézisre (én csak hasbaszúrásnak hívom) kellett mennem. Kétszer. Vártam, vártam, de nem jött eredmény. Azonban közben újabb vizsgálatokat írtak elő: méhen belüli koponya ultrahang, szív ultrahang, aztán vérvétel útján elvégzett vírusvizsgálat. Néha mondták, hogy LEHET, hogy vízfejű lesz, LEHET, hogy a szívével gondok lesznek, LEHET, hogy valami lesz, de konkrét adatokat sem a kromoszóma- (28 hetesen kaptam meg!), sem a vírusvizsgálat nem mutatott és az ultrahangok sem adtak kimondott problémára mutató eredményeket. Sőt! A 4D-s képeken inkább azt lehetett látni, hogy egy gyönyörű kisfiúcska növöget a pocakomban. Én eközben dolgoztam és a munkahelyemen nem mindig vették figyelembe, hogy véges energiaforrásaim lassan kiapadnak. Egy ilyen alkalommal - talán a még épp el nem mesélt terhességi rémtörténeteket kihagyandó - megindultak a fájások és azonnal kórházba kerültem. Szerencsére nem történt baj, ettől kezdve vigyáztam is jobban magamra, és amikor elhagyhattam a kórházat, a szüleimnél voltam. Ám a hasam csak nőtt, és a rengeteg magzatvíztől egy tömbként mozgott velem, amitől már sem mozogni, sem aludni nem tudtam. A 34. héten mentem vizsgálatra, és az orvosom bekéretett másnap ultrahangra a kórházba, hogy megnézze, minden rendben van-e. Hát nem volt. Az áramlás (ami a babát "élteti") olyannyira nem volt kielégítő, hogy azonnal gépre tettek és nézték, milyen görbéket ír le a baba hogylétéről. Fél órán át nem is volt semmi, ekkor az orvosom még türelemre intett, és mivel úgysem akart hazaengedni, kérte, hogy még maradjak a gépen egy kis ideig. És itt kezdődött... nevezzük megérzésnek? Vagy egy csodának? Isteni gondviselésnek? Belegondolni sem vagyok képes, milyen következménye lett volna, ha akkor felmegyek a szobámba. :( Kb 10 perc múlva a szívhang eltűnt, a kicsi életveszélybe került, azonnal vittek császározni. Mire észbe kaptam, már mutatták is a kisbabámat. Olyan jó volt megfogni az apró kezét... De mivel másfél kilogrammal (se) született, azonnal inkubátorba kellett tenni. Elvitték a koraszülött osztályra, ahonnan másnap felhívott a kezelőorvosa, hogy Beni multiplex fejlődési rendellenességgel született. Talán vak lesz, valószínűleg szellemi fogyatékos és lehet, hogy mozogni sem fog tudni, de az erre irányuló vizsgálatok még folynak. Még nem kelhettem fel a műtét után, de úgy éreztem, nem is szeretnék. Soha többet. Hát ez az én "híres" anyaságom? Ennyit tudtam kihozni magamból? Büntetni egy kicsi gyermeket a saját butaságom miatt? Miért nem vigyáztam rá jobban? Miért nem mondta senki, hogy ennyire komoly baj van? Miért nem én vagyok beteg és lenne ő egészséges? Miértek... és soha senki nem tudta megadni rá a választ. Amikor újra megnézhettem, csövek lógtak ki a fejéből, a kezéből és a lábából, a kicsi szeme le volt ragasztva és a kis mellkasa olyan kis sovány volt, hogy szinte látni véltem a szívecskéjét. De élt. Kislányokat meghazudtoló módon küzdött az életéért, és ettől kezdve tudtam, hogy érte fogok élni. Még alig tudtam mozogni, mégis napokig mentem látogatni, majd öt nap után beköltöztem hozzá az anyaszállásra. Én fejtem az anyatejet, segítettem a vizsgálatoknál, lefogtam a fejét vérvételnél, és lehetőség szerint sokat beszéltem hozzá, fogtam a karomban. Így éltünk két hónapig. Amikor hazamentünk, mindössze 2,20 kg volt, de olyan gyönyörű kisfiú! Azóta eltelt két és fél év. Mögöttünk hagytunk jónéhány orvosi vizsgálatot, műtétet, gyógytornát és gyógypedagógusi fejlesztést. Természetesen azóta is folyamatosan részei az életünknek ezek a feladatok, kontrollvizsgálatok. Az én Kicsikém ügyesen jár (bár igaziból futni és ugrani még nem tud), nem használ szemüveget, mert - a szaruhártya borússágok látótér takarása ellenére - szinte tökéletes a látása (bár a szemtekerezgések miatt kancsal), nagyon jó étvágyú (azonban az epehólyag eltávolítás miatt nem bír mindent a pocakja), elkezdett beszélni és egyre több szót használ, utánoz (de még azért én vagyok a tolmács) és kifejezetten barátságos, közvetlen és önmagát csak szerettetni tudó fiúcska lett belőle, aki pár nap múlva bölcsibe megy a többi gyerekkel. Értelmes és öntudatos. Igazi kis Csibész... :))) Lehet, hogy az elmúlt éveimben a pihenés fogalma hiányzott a szótáramból, de ma sem szeretnék semmit másként. Lehet az is, hogy nem én vagyok a legtökéletesebb anya, talán ő sem a legtökéletesebb gyerek, mégis senkiért oda nem adnám. A mi életünk ilyen rögös utakon megy, de nem bánjuk. Olyan családunk van, ahol a nyugalom, a bizalom és a biztonság kulcsszavak. Azt hiszem, ettől leszünk jó szülők, ettől lesz "egészséges" gyermekünk és talán innen ered a boldogságunk forrása is. És az a hit, ami ebből a forrásból táplálkozik, erőt ad egy életen át. Mi ezt egy igazi APUKÁTÓL kapjuk. Köszönöm neked, Édesem!