Robbie-ra várva

Nem ma volt ugyan, mégis megéri a fáradságot, hogy leírjam múlt heti koncertes élményeimet. Akadt. Már előre készülve bizonyos kényelmetlenségekre (utazás, parkolás, tömeg), elhatároztuk, hogy tömegközlekedünk, hiszen erre buzdítanak bennünket nagyjaink és a környezetvédők is. :) Alig szálltunk le a buszról, már gyanítottuk, hogy nem akármekkora embermennyiséget sikerül majd látnunk a stadionban, de még így is elállt a lélegzetünk. Sosem jártam utána, vajon mikor nyitják ki a kapukat, pedig érdekelne, hogy hány órakor kell odamenni, hogy hatvanezer emberből épp én állhassak az első sorban. :) (Persze jónéhányan ültek, nekik eszükbe sem jutott ez a verzió.) Pedig egy lánynak Robbie-csók a jutalma. :)) Rögtön a belépésnél elkoboztak tőlünk minden olyan tárgyat, ételt és italt, aminek volt súlya, de a kupakokat lecsavarva az italokat megtarthattuk. Először nem értem, miért ez a nagy óvatosság, aztán megvilágosodott. Nos, ahogy ott ácsorogtunk - pedig mi sem érkeztünk túl korán - és hallgattuk az előzenekar előadását, egyre népesebb tömeg próbált meg a hátsó sorokból az elsők felé jutni, több-kevesebb sikerrel. Ekkora létszámnál, egy ilyen "rangos" eseményen természetes is, hogy bizonyos értelmi szinten megrekedt hazánk fiai kakaskodnak a szomszédos országokból érkező lányokkal, akik - megjegyzem: joggal - védték saját pozíciójukat, hiszen már jó ideje vártak, nem szívesen engedtek át senkit, aki későn jött, de annál előrébb akart jutni. Ebből aztán lett jó kis ruhatépkedés, lökdösés, aztán sörrel dobálás, locsolgatás (!) és mindez nem túl szalonképes mondatok mellett. Amikor már a környéken álló férfiak is megelégelték az egyik "Őstulok" viselkedését és ezt szóvá is tették, ő egy határozott, ám annál szánalmasabb mondatot vágott vissza védekezésül: "Majd én megtanítom a szlovákokat magyarul!" Hát, így is lehet élni, kérdés, érdemes-e. :)))) Aztán mi is megvívtuk saját csatánkat két szlovák fiúval és "b. nejeikkel". Többszöri huza-vona után (ez már annyira vicces volt, hogy nem részletezném) a "nemzetközi" középső ujjam tette helyre a dolgokat és elmentek. Szomorú, hogy itt tartunk és nem vagyok büszke magamra. Nem azt mondtam, hogy nem mehet előre, csak megkértem, ne mellettem tegye. Undorító dolog "erős" férfiként "gyenge" nőkkel kezdeni, ilyenkor nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. Ezt nem hiszem el. Elmegyek egy koncertre, ahova nem kevés pénzért jutok be (nem beszélve arról, hogy január óta érett ez a szülinapi ajándék) és harcolnom kell kis taknyosokkal azért, hogy lehetőleg ne a stadionon kívülről hallgassam a koncertet, mert minden éppen-akkor-érkezett-paréj előre akar jutni. Én úgy gondolom, ennek is lehetne (talán van is) protokollja, illemtana, ahogy a mobilhasználatnak, a tömegközlekedésben résztvevők viselkedésének és még sorolhatnám. Íratlan szabályként kezelendő, hogy aki előbb jött, nem állok elé. De mi itt élünk. És a "mieink" csak a "forgóajtó elvet" ismerik el fő szabálynak. Ők azok, akik mellet döngetnek, hogy EU tagállamban élnek, csak túlságosan buták és neveletlenek ahhoz, hogy felmérjék, hogy ez önmagában nem alanyi jog a bunkóságra, sőt inkább ezzel felelősség és viselkedési szabályok is járnak. Ám ne gondolja senki, hogy nem voltak szép számmal olyanok, akik tudtak viselkedni. Csak az ő szórakozásukat elrontotta ez a sok tanulatlan, illetlen, magát mindenki fölé képzelő magyar(?) mentalitás. A koncert amúgy nagyon klassz volt és Robbie Williams betegsége ellenére állta is a sarat becsülettel, így nem csak a rossz dolgok maradtak meg. De egy biztos: ezentúl ülőhelyre megyünk és mindenképp autóval, mert éjszaka sokezer embernek egyszerűen képtelenség hazajutni. Ezen pedig a BKV gondolkodjon el...

A fiú

A napokban egyik ismerősöm kérésére újra előtúrtam a törökországi utazásunk emlékeit és eszembe jutott, milyen fantasztikus élményekkel gazdagodik az ember más kultúrák megismerése folytán. Miközben a gondolataimat szedtem össze, előjött az a kis történet is, amit a szívemben őrzök mindmáig. Amikor egyik helyről a másikra utaztunk, azt többnyire éjjel tettük, hogy a hatalmas távolságokat egyrészt ne a nagy melegben tegyük, másrészt össze tudjuk kötni az alvással (már amennyire aludni lehet egy buszon), így napközben újabb helyeket, városokat járhattunk be. Egyik ilyen alkalommal a busz megállt egy pakolóban, ahol el lehetett intézni mindenféle ügyes-bajos dolgunkat. Egy ideig nem szálltam le a buszról, csak figyeltem, hogy viselkednek az emberek, elemeztem a magatartásukat, az éppen látott dolgaikat, szokásaikat. Itt lettem figyelmes egy nagyjából tízéves fiúcskára, aki cipőket tisztított az állomáson éjjel (!) és mint kiderült, ő volt mindenkinek a "kapcája". Az egyik cigarettáért küldte, a másik italt hozatott vele, a harmadik az újságját szereztette be vele, és ő minden egyes feladatot leszegett fejjel, a legnagyobb alázattal végzett el. Feltűnt, hogy sosem mosolyog, csak némán és szomorúan teszi a dolgát. Leszálltam a buszról, mert erre kíváncsi voltam: vajon ennek a fiúnak nincs családja vagy csak annyira szegények, hogy a gyereknek éjjel kell dolgoznia? Amint megjelentem a busz mellett, az összes sofőr észrevett (nem is lehet ez másként egy szőke nő esetében), és elküldték a fiút, hogy hozzon nekem teát. Nagyon megtisztelő volt, hiszen a török kereskedők ugyan nagyon vendégszeretők, hiszen érdekük fűződik hozzá, a sofőröktől viszont az ember ezt nem várná, ezért nagyon meglepett a dolog. Miközben a teát iszogattam, arra lettem figyelmes, hogy ez a fiú lopva figyel. Valahányszor felé néztem, lesütötte a szemét, de éreztem, hogy keresné velem a kapcsolatot, csak nagyon bátortalan - talán a társadalmi helyzeténél fogva is. Közben indultunk tovább és visszaszálltam a buszra, de a fiúcska nem ment ki a fejemből. Továbbra is engem figyelt, le sem vette rólam a szemét, de csak diszkréten. És egyszercsak elindult a busz. Látszott a szemében a csalódás, hogy elmegyek és nincs tovább. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kiintegettem neki az ablakon. És a fiú elmosolyodott és visszaintegetett. Hosszan nézett a busz után... Csak egy kézmozdulat volt, mégis ennek a fiúnak ez maga volt a boldogság. Legszívesebben leszálltam volna, és hazahoztam volna magammal, hogy egy életen át nevetni lássam, hogy megkaphasson mindent, amire vágyik. Mellettem. Mert abban a tekintetben és abban a mosolyban benne volt minden, amire egy ember (vagy anya) vágyik. Nem tudom, ki kapott ezzel a pillanattal többet a másiktól, de... amíg élek, nem felejtem el.

iDragon és a NótbúkMumus

Az elmúlt hetek eseményei valószínűleg gazdagon elárasztották tapasztalattal kedvenc szoftverfejlesztő vőlegénykémet, akit nehéz ugyan kihozni a béketűrésből, de most azért sikerült. Történt ugyanis, hogy fent említett Szerelmem munkahelyet váltott és az új cég előírta számára a saját eszközök használatát. Egyetlenem - fogtechnikus professzor lévén :) - próbálta ugyan halogatni a dolgokat, de csak-csak nem szánta meg a Jóisten egy ingyen darabbal, így kénytelen-kelletlen belenyugodott a ténybe: venni kell egy nótbúkot. Meg is rendelte "monogramrokonánál" :), egy nagyhírű informatikai cégnél. Viszont közben is kellett azért valamivel tevékenykedni, ezért elhozta hát édesanyja - korántsem fejlesztésre alkalmas - szerkentyűjét, hogy az átmeneti idő alatt azzal keresse meg gyermekünknek a kalácsra valót. Az első ballépés mindjárt itt is kezdődött, a Mama nótbúkja ugyanis cefet lassan falta a biteket, így naphosszat nézegethette iDragon barátunk, hogyan homokórázik munkája gyümölcse felett az az átok gépezet. Benne a NótbúkMumussal, aki úgy tűnik , rég nem tört már borsot senki orra alá, mert nálunk élvezettel merült el a gonoszkodás bugyraiban. Ha ez még önmagában nem adott volna okot iDragonnak a bosszúságra, akkor adott a rendeléssel kapcsolatos várakozási idő és az eközben felhalmozódott temérdeknyi munka. Ezért aztán otthon is művelte reggel és késő estig a bősz sárkány napközbeni tevékenységét, amivel kivívta HomeDragon :) haragját. iDragon így aztán egy hét múltán hatalmas örömmel vette birtokba immáron a saját(!) nótbúkját. Ám nem is sejtette, hogy NótbúkMumus továbbra is lesben áll és rögtön átköltözött a jóval komfortosabb és kényelmes lakásba. És ekkor megtörtént a baj. iDragon ugyanis nem mérte fel ellenfele hatalmas erejét, és egy laza mozdulattal megnyomta azt a gombot, ami a "lakást" nullára törölte. NótbúkMumus persze nyomban lakásszentelőt tartott, hiszen addig kell ezt megtenni, amíg az üres. :) iDragon több utat is bejárt, több üzletet is szemügyre vett, hogy megtalálja a számára is megfelelő berendezést, de nem sikerült. Így el kellett mennie újra arra a helyre, ahol mindez indult. A cég közölte, hogy külföldről küldik (!) a telepítőket, így újabb hetekbe kerülhet, mire meglesz. iDragon szomorúan konstatálta, hogy ez ám a méreg, nem a cián. Azóta NótbúkMumus nálunk lakik, egyelőre egy méregdrága, ám annál butább gépezetben és csak bízni merünk benne, hogy hamarosan talál magának jobb és tágasabb társbérletet, ahol kedvére kimulathatja magát. Mert nálunk tutira jól szórakozik. Kár, hogy mi ezt annyira nem élvezzük...