Maga mindig olyan szomorú...

Miért olyan szomorú? - kérdezte a főorvos, miközben szemével lassan végigmérte a páciensét. A lány nem tudta a választ.

Mit is mondhatna annak, aki úgysem érti?! Hogy úgy érzi, csúfot űz vele az élet? Hogy egy sima műtétre számított gyors felépüléssel, de szeretne még inkább egészséges lenni? Hogy másokhoz csak akkor jár kórházba, ha babát szülnek, ám neki ez is csak erőfeszítések és kínlódások árán sikerülhet? Hogy minden perc örökkévalóságnak tűnik ebben a színtelen, élettelen kórteremben?
Lehetett volna másként... Talán, ha nem annak születik, aki. Talán, ha megtanulta volna nem alázattal és türelemmel tűrni a bajokat, hanem szemtelenül kinevetni a sorsot. Talán, ha ...

Mialatt ezer hasonló gondolat futott át az agyán, csendesen csak ennyit mondott:
- Nem is tudom. Talán csak szeretnék hazamenni.

Anyukám, anyukám, találd ki...

hogy az én kincsem ugyan ki!
Ki lehetne más, ha nem te?
Ültess hát gyorsan az öledbe!

Izgatottságát látszólagos nyugalom mögé bújtatva kérdezte minden egyes reggel, eljött-e már a nap, amikor apró meglepetésével előrukkolhat. Nem énekelt, nem verselt itthon, titokban tartotta az óvodai előkészületeket is.

Már hétvégén is teljesen elvarázsolt. Amikor felébredtem, az én kicsi királyfim virágcsokorral a kezében énekelt az ágyam mellett. A virágot ő választotta: "Anyócának csak rózsát lehet adni" - mondta az eladónak, amikor egy vegyes csokrot mutatott neki. Két sárgát és egy vöröset köttetett egy csokorba.

Tegnap az óvodában is küzdöttem a könnyeimmel, amikor elmondta a versikéket és elénekelte a dalocskákat. Mindegyiket megtanulta. Látszott rajta, mennyire fontos neki ez a alkalom. Büszke volt magára és én is nagyon büszke voltam rá. Csak ölelt és puszilt, sugárzott a boldogságtól.
Ha megkérdeznék, mit éreztem ott akkor, nem tudnám megfogalmazni. Egyfajta nyugalom és béke vett körül.

Ezt tudják ők, a gyermekeink. Elfeledtetik velünk a nehéz órákat, a nyomasztó napokat, a súlyos terhekkel megrakott éveket és az előttünk álló rögös utat. Apró lelkükkel körülölelnek bennünket, beragyogják a mindennapjainkat és új energiákkal töltik fel megfáradt testünket, bágyadt lelkünket.

Noha a hétköznapokban sokszor vagyok lestrapált és feszült, mindennap hálát adok érte, hogy édesanya lehetek, anyócája egy tüneményes kisfiúnak. És azért külön, hogy ezt az örömöt megoszthatom egy csodálatos Apucival.