Robbie-ra várva

Nem ma volt ugyan, mégis megéri a fáradságot, hogy leírjam múlt heti koncertes élményeimet. Akadt. Már előre készülve bizonyos kényelmetlenségekre (utazás, parkolás, tömeg), elhatároztuk, hogy tömegközlekedünk, hiszen erre buzdítanak bennünket nagyjaink és a környezetvédők is. :) Alig szálltunk le a buszról, már gyanítottuk, hogy nem akármekkora embermennyiséget sikerül majd látnunk a stadionban, de még így is elállt a lélegzetünk. Sosem jártam utána, vajon mikor nyitják ki a kapukat, pedig érdekelne, hogy hány órakor kell odamenni, hogy hatvanezer emberből épp én állhassak az első sorban. :) (Persze jónéhányan ültek, nekik eszükbe sem jutott ez a verzió.) Pedig egy lánynak Robbie-csók a jutalma. :)) Rögtön a belépésnél elkoboztak tőlünk minden olyan tárgyat, ételt és italt, aminek volt súlya, de a kupakokat lecsavarva az italokat megtarthattuk. Először nem értem, miért ez a nagy óvatosság, aztán megvilágosodott. Nos, ahogy ott ácsorogtunk - pedig mi sem érkeztünk túl korán - és hallgattuk az előzenekar előadását, egyre népesebb tömeg próbált meg a hátsó sorokból az elsők felé jutni, több-kevesebb sikerrel. Ekkora létszámnál, egy ilyen "rangos" eseményen természetes is, hogy bizonyos értelmi szinten megrekedt hazánk fiai kakaskodnak a szomszédos országokból érkező lányokkal, akik - megjegyzem: joggal - védték saját pozíciójukat, hiszen már jó ideje vártak, nem szívesen engedtek át senkit, aki későn jött, de annál előrébb akart jutni. Ebből aztán lett jó kis ruhatépkedés, lökdösés, aztán sörrel dobálás, locsolgatás (!) és mindez nem túl szalonképes mondatok mellett. Amikor már a környéken álló férfiak is megelégelték az egyik "Őstulok" viselkedését és ezt szóvá is tették, ő egy határozott, ám annál szánalmasabb mondatot vágott vissza védekezésül: "Majd én megtanítom a szlovákokat magyarul!" Hát, így is lehet élni, kérdés, érdemes-e. :)))) Aztán mi is megvívtuk saját csatánkat két szlovák fiúval és "b. nejeikkel". Többszöri huza-vona után (ez már annyira vicces volt, hogy nem részletezném) a "nemzetközi" középső ujjam tette helyre a dolgokat és elmentek. Szomorú, hogy itt tartunk és nem vagyok büszke magamra. Nem azt mondtam, hogy nem mehet előre, csak megkértem, ne mellettem tegye. Undorító dolog "erős" férfiként "gyenge" nőkkel kezdeni, ilyenkor nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. Ezt nem hiszem el. Elmegyek egy koncertre, ahova nem kevés pénzért jutok be (nem beszélve arról, hogy január óta érett ez a szülinapi ajándék) és harcolnom kell kis taknyosokkal azért, hogy lehetőleg ne a stadionon kívülről hallgassam a koncertet, mert minden éppen-akkor-érkezett-paréj előre akar jutni. Én úgy gondolom, ennek is lehetne (talán van is) protokollja, illemtana, ahogy a mobilhasználatnak, a tömegközlekedésben résztvevők viselkedésének és még sorolhatnám. Íratlan szabályként kezelendő, hogy aki előbb jött, nem állok elé. De mi itt élünk. És a "mieink" csak a "forgóajtó elvet" ismerik el fő szabálynak. Ők azok, akik mellet döngetnek, hogy EU tagállamban élnek, csak túlságosan buták és neveletlenek ahhoz, hogy felmérjék, hogy ez önmagában nem alanyi jog a bunkóságra, sőt inkább ezzel felelősség és viselkedési szabályok is járnak. Ám ne gondolja senki, hogy nem voltak szép számmal olyanok, akik tudtak viselkedni. Csak az ő szórakozásukat elrontotta ez a sok tanulatlan, illetlen, magát mindenki fölé képzelő magyar(?) mentalitás. A koncert amúgy nagyon klassz volt és Robbie Williams betegsége ellenére állta is a sarat becsülettel, így nem csak a rossz dolgok maradtak meg. De egy biztos: ezentúl ülőhelyre megyünk és mindenképp autóval, mert éjszaka sokezer embernek egyszerűen képtelenség hazajutni. Ezen pedig a BKV gondolkodjon el...

A fiú

A napokban egyik ismerősöm kérésére újra előtúrtam a törökországi utazásunk emlékeit és eszembe jutott, milyen fantasztikus élményekkel gazdagodik az ember más kultúrák megismerése folytán. Miközben a gondolataimat szedtem össze, előjött az a kis történet is, amit a szívemben őrzök mindmáig. Amikor egyik helyről a másikra utaztunk, azt többnyire éjjel tettük, hogy a hatalmas távolságokat egyrészt ne a nagy melegben tegyük, másrészt össze tudjuk kötni az alvással (már amennyire aludni lehet egy buszon), így napközben újabb helyeket, városokat járhattunk be. Egyik ilyen alkalommal a busz megállt egy pakolóban, ahol el lehetett intézni mindenféle ügyes-bajos dolgunkat. Egy ideig nem szálltam le a buszról, csak figyeltem, hogy viselkednek az emberek, elemeztem a magatartásukat, az éppen látott dolgaikat, szokásaikat. Itt lettem figyelmes egy nagyjából tízéves fiúcskára, aki cipőket tisztított az állomáson éjjel (!) és mint kiderült, ő volt mindenkinek a "kapcája". Az egyik cigarettáért küldte, a másik italt hozatott vele, a harmadik az újságját szereztette be vele, és ő minden egyes feladatot leszegett fejjel, a legnagyobb alázattal végzett el. Feltűnt, hogy sosem mosolyog, csak némán és szomorúan teszi a dolgát. Leszálltam a buszról, mert erre kíváncsi voltam: vajon ennek a fiúnak nincs családja vagy csak annyira szegények, hogy a gyereknek éjjel kell dolgoznia? Amint megjelentem a busz mellett, az összes sofőr észrevett (nem is lehet ez másként egy szőke nő esetében), és elküldték a fiút, hogy hozzon nekem teát. Nagyon megtisztelő volt, hiszen a török kereskedők ugyan nagyon vendégszeretők, hiszen érdekük fűződik hozzá, a sofőröktől viszont az ember ezt nem várná, ezért nagyon meglepett a dolog. Miközben a teát iszogattam, arra lettem figyelmes, hogy ez a fiú lopva figyel. Valahányszor felé néztem, lesütötte a szemét, de éreztem, hogy keresné velem a kapcsolatot, csak nagyon bátortalan - talán a társadalmi helyzeténél fogva is. Közben indultunk tovább és visszaszálltam a buszra, de a fiúcska nem ment ki a fejemből. Továbbra is engem figyelt, le sem vette rólam a szemét, de csak diszkréten. És egyszercsak elindult a busz. Látszott a szemében a csalódás, hogy elmegyek és nincs tovább. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kiintegettem neki az ablakon. És a fiú elmosolyodott és visszaintegetett. Hosszan nézett a busz után... Csak egy kézmozdulat volt, mégis ennek a fiúnak ez maga volt a boldogság. Legszívesebben leszálltam volna, és hazahoztam volna magammal, hogy egy életen át nevetni lássam, hogy megkaphasson mindent, amire vágyik. Mellettem. Mert abban a tekintetben és abban a mosolyban benne volt minden, amire egy ember (vagy anya) vágyik. Nem tudom, ki kapott ezzel a pillanattal többet a másiktól, de... amíg élek, nem felejtem el.

iDragon és a NótbúkMumus

Az elmúlt hetek eseményei valószínűleg gazdagon elárasztották tapasztalattal kedvenc szoftverfejlesztő vőlegénykémet, akit nehéz ugyan kihozni a béketűrésből, de most azért sikerült. Történt ugyanis, hogy fent említett Szerelmem munkahelyet váltott és az új cég előírta számára a saját eszközök használatát. Egyetlenem - fogtechnikus professzor lévén :) - próbálta ugyan halogatni a dolgokat, de csak-csak nem szánta meg a Jóisten egy ingyen darabbal, így kénytelen-kelletlen belenyugodott a ténybe: venni kell egy nótbúkot. Meg is rendelte "monogramrokonánál" :), egy nagyhírű informatikai cégnél. Viszont közben is kellett azért valamivel tevékenykedni, ezért elhozta hát édesanyja - korántsem fejlesztésre alkalmas - szerkentyűjét, hogy az átmeneti idő alatt azzal keresse meg gyermekünknek a kalácsra valót. Az első ballépés mindjárt itt is kezdődött, a Mama nótbúkja ugyanis cefet lassan falta a biteket, így naphosszat nézegethette iDragon barátunk, hogyan homokórázik munkája gyümölcse felett az az átok gépezet. Benne a NótbúkMumussal, aki úgy tűnik , rég nem tört már borsot senki orra alá, mert nálunk élvezettel merült el a gonoszkodás bugyraiban. Ha ez még önmagában nem adott volna okot iDragonnak a bosszúságra, akkor adott a rendeléssel kapcsolatos várakozási idő és az eközben felhalmozódott temérdeknyi munka. Ezért aztán otthon is művelte reggel és késő estig a bősz sárkány napközbeni tevékenységét, amivel kivívta HomeDragon :) haragját. iDragon így aztán egy hét múltán hatalmas örömmel vette birtokba immáron a saját(!) nótbúkját. Ám nem is sejtette, hogy NótbúkMumus továbbra is lesben áll és rögtön átköltözött a jóval komfortosabb és kényelmes lakásba. És ekkor megtörtént a baj. iDragon ugyanis nem mérte fel ellenfele hatalmas erejét, és egy laza mozdulattal megnyomta azt a gombot, ami a "lakást" nullára törölte. NótbúkMumus persze nyomban lakásszentelőt tartott, hiszen addig kell ezt megtenni, amíg az üres. :) iDragon több utat is bejárt, több üzletet is szemügyre vett, hogy megtalálja a számára is megfelelő berendezést, de nem sikerült. Így el kellett mennie újra arra a helyre, ahol mindez indult. A cég közölte, hogy külföldről küldik (!) a telepítőket, így újabb hetekbe kerülhet, mire meglesz. iDragon szomorúan konstatálta, hogy ez ám a méreg, nem a cián. Azóta NótbúkMumus nálunk lakik, egyelőre egy méregdrága, ám annál butább gépezetben és csak bízni merünk benne, hogy hamarosan talál magának jobb és tágasabb társbérletet, ahol kedvére kimulathatja magát. Mert nálunk tutira jól szórakozik. Kár, hogy mi ezt annyira nem élvezzük...

A sértés

A tegnap estét egyik kedvenc barátnőm, Gágó társaságában töltöttük el és ahogy az nők között ilyenkor szokás, mélyen elmerültünk a pletykák tengerében és alaposan megmártóztunk a hírek és információk sós vizében. Ez már csak így megy: rágcsálunk, csacsogunk, iszogatunk, fecsegünk... nagyrészt érdektelen, felszínes dolgokról, no meg persze a minket érintő mélyebb érzésekről. Meleg volt... de jött a hidegzuhany! Egy közös ismerős - nevezzük itt Királylánynak - , aki az elmúlt időszakban beszedett kudarcoktól épp a saját levében fődögél, azzal tölti legtöbb idejét (főleg munka helyett, gondolom), hogy a barátnőm egyéb kapcsolatait fikázza - lévén neki nincs mit. (A szóhasználat szándékos, a közönséges megnyilvánulásokért ÉN kérek elnézést. a szerk.) Természetesen - mint az egyik kedvenc "Anyu", én is sorra kerültem, hiszen megeszi a sárga penész, ha Gágó nem csak érte rajong. Tehát adott a beszélgetés, melynek során Királylány leveléből kiderül, hogy - a többi kapcsolathoz hasonlóan - én is egy üresfejű liba vagyok, aki azért hallgatom meg barátnőm örömét és bánatát, mert közben mondom a magamét és úgysem hallom, ő mit mond. Így persze könnyű - gondolja ő. Hát, igen. Főként ezért hívnak engem a barátaim "Teréz anyunak", mert nyilván nemcsak, hogy nem hallom a szövegüket, természetesen nem is érdekel. Segíteni? Na, azt meg már végképp nem. :)) Ez vagyok én. Az üresfejű libák egyik gyatra példánya. Hát... ezen még csak lecsillapodtam volna. Kit érdekel egy nő véleménye, aki burokban nőtt fel (vajon felnőtt-e?), anyuka telefonja nélkül nem megy három métert és nincs egyetlen barátja sem. Sem párkapcsolata. Sebaj, gondoltam, aki egyedül nyalogatja a sebeit, az annyira sajnálatra méltó, hogy tőle még az üresfejű liba is dicséretnek számít. Ám itt nem volt vége. Egy alkalommal közös szülinapon voltunk, melynek végeztével ő végigkritizálta a társaság tagjait. (Megjegyzem: senkit nem ismert az emberek közül és egy órát sem töltött el közöttük.) Tegnap kiderült, hogy véleménye szerint az én Kedvesem "vicces" (értsd: szánalmas) és a mi kapcsolatunk meg végképp az. Na, itt kiborult a bili! Engem a szájára vehet, azt mond, amit akar, de Pety tabu. A kapcsolatunk meg végképp. Mit tud ő egy párkapcsolatról? Az eddigi leghosszabb "viszonyában" egy nős pasi szeretőjeként sikerült tetszelegnie és ő beszél szánalomról??? Szeretne ilyen szánalmas kapcsolatban élni valakivel, csak esélye sincs rá. Savanyú a szőlő vagy hogy is van ez? :)))) Valahányszor meglátják, hogy milyen "szép" és tökéletes alakja van, ráugranak a pasik, aztán lépnek. Ahogy megismerik. Talán érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy ki is az üresfejű liba... Azon meg végképp, hogy egy tíz fős társaságból egyetlen ember volt neki szimpatikus, méghozzá az, aki két alkalommal hagyta el terhes menyasszonyait (noha ő is szerette volna a babát) csak azért, mert anyukája megnyugtatta, hogy neki nem kell felelősség, maradjon csak vele. Na, ha valami, ez szánalmas. Véleményem szerint egy olyan ember, akinek mindent a kis formás popsija alá tettek és sosem kellett semmiért megküzdenie, ne formáljon olyan emberről véleményt, akit nem ismer, csak azért, mert nem az ő "köreiben" mozog. És főleg NE menjen pszichológusnak, mert érzéke NINCS az emberekhez...

Emésztem

Na, nem az ebédemet, ilyen melegben ahhoz kinek van étvágya? A történéseket. Valahányszor leülök a gép mellé, mindig visszatérnek az emlékeim, hiszen egyre több és több ismerős jelentkezik. Ha nem üzennek semmit, akkor is tódulnak elő az emlékek. Így megint előjött a tenisz, a nagy szívfájdalom... Amikor elment az edzőm másik városba "szerencsét próbálni", összeomlott bennem egy világ. Nem voltam belé szerelmes, nem azért. :) Ő nemcsak egy kiváló edző volt, hanem egy nagyszerű ember is, aki a teniszoktatáson kívül az életre is próbált minket nevelni. Fantasztikus humora és nagyon jó szíve volt, azt hiszem, sosem hevertem ki, hogy el kellett hagynia az egyesületet. Akkor árulásnak éreztem, ma már tudom, hogy egy minden szempontból racionális döntés volt. Az én életem akkoriban egy hatalmas fordulatot vett. Az új edző felajánlotta a "szolgáltatásait", amiből köszönöm, nem kértem, miközben egy fájdalmas térdsérüléssel küzdöttem, befejeztem a gimnáziumot és előttem állt az élet, a nagybetűs. Szerettem volna a régi edzőm után menni, vagy csak egyáltalán folytatni valami másik helyen a teniszezést, de az édesanyám sokkal aggódóbb volt annál, semhogy messzire engedjen magától. Így lettem könyvesbolti eladó, aztán hamarosan iskolatitkár a helyi gimnáziumban. Férjhez adtak (!) és ott éltem a családi "burokban", tenisz és saját útkeresés nélkül. Mindenről gondoskodtak, mégsem voltam boldog. Tegnap a közeli uszoda szabadtéri részén pihentünk, amikor felfigyeltem arra, hogy a mellettem lévő teniszpályán felnőtteket oktat egy edző. És belesajdult a lelkem. Valamikor azt hittem, hogy ha már versenyezni nem is tudok majd, edzőként mindenképp a teniszezésnél maradok. De én sosem voltam elég kitartó, hogy valóra váltsam az álmaimat. :( Mégis... Ha ma visszatekintek és csalódottan állok összeomlott álmaim romjainak tetején, elég csak arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok. Lehet, hogy az én szüleim nem voltak gazdagok, lehet, hogy nem tudtak nekem olyan sokat adni, mint szerettek volna, mégis én vagyok a legbüszkébb gyerek a világon, mert ŐK a szüleim. Ők, akik talpig becsületesen élik az életüket, akik önzetlenül szeretnek bennünket és messziről is óvják minden lépésünket. Amikor elkeseredtem olykor-olykor, mindig az adott új erőt, hogy ilyen nagyszerű családom van. Ám egyszer eljött az én időm is, amikor magam mögött hagytam a múltat és csak előre tekintve nekivágtam a saját utamnak. Persze ez is rögös és nehezen járható, de én találtam! És most már van saját családom. Az én feladatom óvni, vigyázni őket, gondoskodni róluk és szeretni örökké. És ha ez az én sorsom, kit is érdekel a tenisz... :))) Azért a táncolni tanulást még adtam fel, hisz csodálatos partnerem van. ;)

A siker ára

Kitettem a lábam egy hétre és - fél évnyi ellenállás után - egy meghívó várt a mailboxomban. Azóta én is az ismerőseimet keresgélem a neten és olyan emberekkel, korábbi barátokkal találunk egymásra, akiktől szívesen hallgatom meg, mi történt velük az elmúlt évek alatt, amíg nem láttuk egymást. Persze különbözőek vagyunk (és ezt mindennap ünnepeld!), így a sorsunk is más- és másféleképpen alakult. Először csak azon lepődtem meg, milyen sok "falumbeli" került külföldre. Aztán egymás után érnek a váratlan megkeresések, hírek az üzenőfalon. És itt jön a mai döbbenet. Az egyik ismerős, aki egy kifejezetten esetlenke, szemtengelyferdüléses kislányként került a teniszegyesülethez, ma Londonban él, ahol teniszezik, táncol és modellkedik. Leesett az állam. Az a kislány, akit én ismertem, erre (egyedül) sosem lett volna képes. És ekkor előjöttek az emlékeim a családról... ahol apuka keményen dolgozott, hogy a lánya mindent megkapjon és hatéves korától nyomta az edzéseket, erőltette a gyereket. Eredmény? Bizony lett. Ott él a lány a nagyvárosban és ilyen üzenetet ír: "Ma delutan Flavio Briatore-val es Goran Ivanisevic-csel parosozunk...baratilag". Majd a következő: "..., en voltam az oreg Flavioval es nyertunk donto 6:4-re(hihi)!!! A Goran gyerekkel aztan egyutt vacsiztunk es megneztuk az Anglia-Svedorszag meccset." Mit is lehet erre mondani? Persze, hogy irigy és rosszmájú az ember ilyen sikerek láttán. :) Aztán jöttek elő tovább az emlékek egy anyukáról, aki a kisfia agyonhasznált gyerekruháit próbálta eladni fillérekért bárkinek, hogy egy kis pénzhez jusson. Akit szinte "bolondnak" gondoltak, amiért egy jól kereső apuka mellett majdhogynem "koldulni" járt. Hiszen ebben a családban nemcsak apuka élt a lányával (noha minden előzmény erre utalt), hanem anyuka és két fia is, akik közül a kicsi még bizony ellátásra szorult. De a mi történetünk apukája ezzel mit sem törődött. És elérte, amit akart: jó tanuló és jó sportoló lánya, aki mellesleg nagyon csinos is lett, most hírességekkel teniszezik "barátilag" és éli világát. És vajon a család többi tagja? Vagy az kit érdekel? Aztán folytattam a gondolkodást: vajon ha az én apám is ennyire támogatott volna engem, a tehetségemmel, hova juthattam volna? Hiszen a tenisz volt az életem és a körülményeimhez képest jól is ment. Mi is hárman vagyunk testvérek, ám nálunk sosem volt különbség egyik vagy másik között. A családi kötelékek annyira erősek, hogy tűzbe mennénk a másikért. És EZ a fontos. Bizony felköpnék és aláállnék, ha családtagjaim hátán taposva értem volna el sikereket. Hiszen mit is nevezünk sikernek? Az eddigi tapasztalataim szerint annyi negatívum jelenik meg ezzel a kifejezéssel, pláne ha hírnévvel is párosul, hogy kérdés, megéri-e. A sikeresek között ritkán látni felhőtlenül boldog embereket, mert az idejüket, az életüket ésszerűtlenül áldozzák fel a karrierük és a hírnév oltárán. És ha levonom a végső konklúziót, az kell megállapítanom, hogy - noha az esélye többször előttem állt - sosem vonzott ez a világ és imádok "szürke"(?) anyuka és "feleség" lenni. :)))

Nótbúk

"Új munkahely, új eszközök!"

Ezzel a felkiáltással vágtam neki előző hetemnek. Drága az a notebook, de azzal szerzem a temérdek jószágot családom számára, mely bennünk, mint jól működő közgazdaságtudományi alanyokban, jelentős hasznosság- és elégedettségérzetet kelt. Jó lesz, megtérül. Nem könnyen, de rászántam magam több, mint 0,5MFt elköltésére. Kikeresem neten, telefonálok, javasolják a legegyszerűbb emiles megrendelést, megrendelem. Mindez történt előző hét pénteken. Most meg ezen a hét szerdán van, és semmi nem történt. Eddig csak a kolléga távollétével csitítgattak, de az elmúlt, a kolléga pedig azóta sem jelentkezett. Mai telefondorlatos összecsapásunk eredményeképpen megtudtam, hogy a levél nagy valószínűséggel elveszett. Magamba roskadtam. Ez azt jelenti, hogy egyik legjobb barátom - Demon Mailer - megszakította velem a kapcsolatot. Eddig rendszeresen írt, most meg semmi. Nyeltem nagyot, és tanultam a dologból. De hogy ennyire hülyének nézzenek valakit...