Hát ilyet?!

Ma végre nekiveselkedtem és közelről is megvizsgáltam azokat a kedves kis mostoháimat, mely növényeim az elmúlt időszakot a folyosón töltötték. Mivel nem volt hideg a tél, a tetvek csárdást jártak a leveleken, nem kis munkának kitéve a gondozójukat (az lennék én). A kártevőktől megszabadítottam őket, azaz egyiket-másikat megfürdettem a kádunkban, jó szappanos vízben, némelyik pedig a kukában landolt - ez is egy módja a kártevőmentesítésnek. :) Végül megolvastam az állományt és megállapítottam, hogy igen-igen megcsappant a sereg. A virágzó növények egyike sem értékelte "szorgos" téli gondoskodásomat és bár az erkélyre szánt növények megadták magukat a sivatagi kiképzésnek, mégis sorra hullatták a leveleiket. Édesanyám persze mindjárt megmondta, hol is van a kutya elásva. Némelyik növényt be sem kellett volna vinni a melegre, a többit pedig folyamatosan lekezelni tetűírtóval, de már késő. Mondjunk egy imát szegény Piros Muskátliért, amiért a Mama megdicséri majd a fejemet... a Lila Ciklámenért, amiért Julcsikámék egy kisebb vagyont adtak ki..., de jónéhány extra darabom sem hajlandó többé virágba borulni a két szép szememért. Nem értem, miért. :) Mégis maradtak túlélők, amiket azonnal az erkélyre telepítettem, bízva abban a jóslásban, miszerint az idén már úgysem lesz tél. Lett. Abban a pillanatban fehér lepel takarta be a környéket, finom takarót vonva az én előbújni szándékozó virágmaradékomra. A tanulságokat levontam: - nem fogadok el több virágzó növényt (lassan lábrázást kapok tőlük, mint anno a bonbontól minden névnapomon, no meg a raklapnyi törölközőtől, amit egyéb jeles ünnepekre bírtam kapni), - tartok valami kaktuszfélét, ami megbékél az általam képviselt virágnevelési elvekkel, :) - ha ez így működik, jövőre fehér karácsonyunk lesz. :)

Mennék én is a "Jucihoz"

Kedvenc témám mostanában a parlamenti képviselők költségtérítési ügye. Nagyon kedvelem Tóta W. írásait, úgy érzem, hogy az általam megfogalmazásra váró mondatok így szólnak egy profi szájából ("tollából"?). És jött a Lázár, a Juci, no meg a pofára adott költségtérítés. (http://w.blog.hu/2007/01/19/sonderangebot_otmilliard_pofara) Éreztem én rögtön: jó helyre születtem én! Bemegy a tisztes magyar polgár a Jucihoz, odafittyent egy összeget, aztán röhögve zsebrevág pár millát. Hát, gondoltam, mit tesz nekem néhány órácska Jucira várva... megyek, aztán hozok. Elkél némi apanázs, szegényes az eklézsia. Hisz már a fejlesztési tevékenységért is kemény összegeket vagyok kénytelen fizetni, dehát mit tehet az ember, ha tartósan beteg az a gyerkőc... közben megszorítások vannak, az árak felfelé mennek, mi pedig - az életszínvonalunkkal kézenfogva - lefelé vettük az irányt. Nem az a baj, hogy nekem rossz. Nekem nem az. Én így is megtalálom a magam örömét ebben az életben - csak egyre nehezebben teszem ezt ebben az országban. Az a felháborító, hogy ilyenkor nem hallom, hogy bármely párt képviselője fennhangon kiabálná, hogy "hohó, azt adjuk vissza, mert ilyen szűkös időkben azt a pénzt nem illendő zsebre tenni". (No meg amúgy sem.) Nem. Nagy az egyetértés: ami jár, az jár. Ám azt gondolom, hogy ezeknek a - magukat képviselőknek nevező - egyéneknek egy dolog járhat ezek után: a szájuk, mert esélyt mégegyszer nem adnék egynek sem, az biztos. Ők is leszerepeltek. Ahogy már korábban is néhányan. Először megszavazták, hogy politikai bűnökért ne lehessen halálbüntetést adni, aztán jött, hogy semmiért se. (Hátha véletlen nem politikusként hibáznak, hanem állampolgárként?) Aztán jöttek a parlamenti létszámmal, a járandósággal, a mentelmi joggal, az egyéb igényekkel kapcsolatos szavazások. Mára aztán nekik mindent lehet. Te meg paraszt, tartsd a pofád és dolgozz, hogy még tíz bőrt leránthassunk rólad! Miért nem tanultál te is? Hát igen. Tanult ez a "paraszt" meg hát dolgozna is, ha lenne hol. De ki vesz fel manapság részmunkaidőre egy anyukát, aki egyedül neveli gyesből és családi pótlékból a tartósan beteg gyerekét? A törvényes lehetőséggel ugyan élhetne, de azért kekeckedjen, hogy egy hónap múlva az utcára tegyék? Azért büszkesége még maradt... nyomokban. A közgyógy se jön, mert nem haldoklik a gyerek, várjon a sorára. (Pedig hány meg hány papírt töltöttünk ki hozzá, ez nem ám bemondásra megy!) Nem tudnak segíteni. Sokan várnak. Nagy reformok, átgondolatlan tervek, megvalósításra váró kusza ügymenetek. Mindenhol várakozni kell és türelmesnek lenni. Hát az vagyok. Néha felháborodok, néha csak legyintve nevetek. Ez nem az én világom. Nem is lesz az. Szerencsére olyan család áll a háttérben, akik együtt fellépnek, ha egy kis probléma felüti a fejét. De nem ez az állam, nem ez a kormányzat, nem ezek a képviselők. Ha rajtuk múlna... Minden reggel a hallgatom, ahogy a Napkeltében elhangzik a "fontos embert telefonon számonkérheted" témát beharangozó szlogen: "Ne feledjék, mert ő sem felejtheti: Önökért vállalt feladatot!" Szép gondolat. Bár látnám ezt megvalósulni a gyakorlatban... akkor talán nem kéne felkeresnem Jucit.

Let's illan

Az utóbbi időben folyamatosan az az érzés kerített hatalmába, hogy valamit elfelejtettem. Felébredtem, és egyből bevillant: ág-bog... nem értem. Tegnap fület mostam, és ma reggel megértettem: BLOG! És most tudok is egy jót, amit leírok.

In medias res: 2006. november 17. 20:00, Bécs, Gasometer, Evanescence koncert. Lesz is, megyünk is négyen. Már egy ideje hajkurászok jegyeket Magyarországon, de hát a vasfüggöny hátramaradt mágneses mezeje csak nem engedi be az efféle koncertjegyeket. Tán nem üzlet, nem tudom... 160 euró a négy jegy, és bár tudom, hogy 1-2 bécsi ismerősre rábízhattam volna ekkora összeg kiadását, mégsem vitt rá a lélek. A kintről postai úton történő megrendelés réme minden alkalommal megkísértett, mikor a "Bestellen" gombra kattintottam volna. Hiába, a rossz tapasztalatok: már nem tudom a csillagok rossz állására fogni a posta bénázását, mert felfedeztem a rendszert benne. Sebaj, a hétvégén kiutaztunk Bécsbe, meg is vannak a jegyek.

Tanulságos volt a hétvége. Megtudtuk, hogy Bécsben is sok hülye ember él. Ez vigasztalt. Tülekedik, nem nézi, hogy fellöki a gyerekkel mászkáló apukát/anyukát, nem gyalogátkelőn megy, és ráadásul a kerék alá ugrik be közvetlenül, esélyt sem hagyva a fékezésre... bár nézzük el nekik: közeledik a Karácsony. Megtudtuk, hogy odakinn élni nagyon rossz. Nagyon! Odakinn is tüntetnek ám! Szegények! Egyetlen különbség, hogy míg ők a Maslow piramis csúcsán tüntetnek, addig a balsors-akit-régen-tép-magyarok idehaza a piramis alján nyomulnak. Annyira de annyira szeretnék már én is egyszer a szerencsétlen állatok bundájának felhasználása ellen tüntetni. De tényleg! Valahogy nem adódik a lehetőség. És szemlátomást másnak sem. Vajon miért?

Bőrig ázunk...

... vagy inkább falig, de persze a bőrünket is lenyúzzák az iparosok, mire kifizetjük a károk helyrehozását. Társasházban nem ritka, hogy a szomszéd a mosógépével nem csak a saját ruháit áztatja, de az alsó szomszédok falait is. Ez egy ideig jópofa és nevetgélünk rajta, milyen szép tisztára mosták a falat, ám ha épp nem vagyunk a közelben, a víz csúnya munkát is tud csinálni. Így esett ez velünk is. Sebaj - gondoltuk - itt ez a jó kis lakásbiztosítás, majd szépen ennek terhére rendbe is hozatjuk a konyhát, ahol a szekrény háta mögött megindulva, a konektorokon keresztül a földre ömlött a víz, látható nyomokat hagyva maga után. Kiderült, hogy a felettünk lévő lakás szennyvízcsöve évekkel ezelőtt megsérült, amit akkor egy közös képviselő hatalmas szakértelemmel megszerelt: értsd szigetelőszalaggal körbefogta. Ezek után nyilván cseppet sem meglepő, ha időnként valami sárga trutyi megindul hozzánk "égi áldásként", viszont felveti azt a kérdést, meddig lesz ez így. Hiába tisztáztunk le mindent a lakókkal, a biztosítóval, ha az okot nem szünteti meg senki, előbb-utóbb újra tarthatjuk a markunkat a biztosító felé és csak szerencsés esetben nem feleslegesen. Nem hajigálok köveket, velem is előfordult már (de persze ennyiszer egymás után nem), ám azt tartom járható útnak, hogy mindenki egy kicsivel jobban odafigyel a dolgaira. Társasházban ez elengedhetetlen az együttéléshez. Mert őt is érheti hasonló "baleset", és természetes lesz a felháborodása. Azonban nem fog együttérzőkre találni, ha ő maga nem képes belegondolni, mit okoz másnak a figyelmetlenségével, a nemtörődömségével. A felettünk lévő lakást hosszú ideje nem lakják, Patópál nem érzi szükségét befektetni egy új csőbe, nem is lakik itt. Ettől még a tulajdona, felelős érte. (Azt hiszem, elég volt, ma tettekre sarkallom az egész házvezetést.) És még nem is beszéltem a temérdek munkáról és időről, amit az ember a szabadidejéből áldoz arra, hogy megoldja ezeket a kényes problémákat, kijavítsa a károkat. Már látom magam előtt, ahogy egyszer nagy robajjal leesik a konyhaszekrény, mert a szomszéd épp azt mosta ki. Talán azon is jót nevetünk majd...

Folytatódik a rémálom

Az ember azt gondolná: majd megunják ezek a tüntetők, elfáradnak és előbb-utóbb hazamennek, de nem. Nem tehetik. Valaki azt mondta, hogy ne húzódjanak vissza az otthonaikba. Valaki, aki évek óta tüzeli a népet, aki eszközeit meg nem válogatva uszít a hatalomért. Valaki, aki szemrebbenés nélkül hazudik és hazudott is mindig az embereknek, de ő dobja az első követ a másikra. Én ezt nem értem. Vajon amit ő tesz, az helyénvaló? Valahol le van írva, hogy ő korlátlanul és gátlástalanul rombolhat? És itt nem csak a harcokról beszélek, a morális oldalról. Hány tüntető tudja vajon, hogy miért is van az utcán? Hazudott a kormány? Ugyan már... melyik nem? Azt azonban tisztázta-e valaki előttük, hogy amennyiben bejönne a számításuk egy esetleges kormányváltásról - persze nem fog -, az nekik még súlyosabb terhekkel járna? Valaki az "istenek" közül tisztában van-e azzal, hogy vezetőjük elképzelései valóban leépíthetik az országot? Miért kell a hatalom minden áron? Miért asszisztálnak értelmes emberek egy akarnok ámokfutásához? Hát, igen. Ez a mi "híres" demokráciánk. Hazugságra épül és a csőcselék hivatott megítélni a megfelelőségét és fenntartani a "rendet". Mi várható még? Legalább gondolkodjanak kicsit... Ha bizonytalanná válik a helyzet, az értelmiségi elmegy külföldre, hiszen megteheti, de mi lesz velük, a szüleikkel és a hasonló filozófiát vallókkal? Őket ki vezeti majd? Aztán lehet majd arról beszélni, hogy ki hagyta cserben az országot, a nemzetet... Nagy szavak. De akkor már senkit nem tart itthon a nemzeti tudat. Aki racionálisan gondolkodik, az eleve MOST tapasztja a lyukakat a süllyedő hajón (ő ül az otthonában) és ha netán elsüllyedt, legfeljebb kievickél a vízből, de nem biztos, hogy másoknak is akar segíteni a partra érésben. Mert nem érdemlik meg. Úszhatnak az árral, ha már ledöntötték a tartófalakat. (És nagy vezetőjük - miután minden értékét kimentve eltűnt az alvégen - majd megjegyzi nagy "bölcsen": utánam a vízözön... ?) Magyarság, mi lesz így veled? :-(

"Én, reméljük, megúszom"

Ezzel a címmel jelent meg korábban egy nápolyi diákok írásaiból összeállított könyv. Ez jutott először eszembe, amikor ma reggel döbbenten olvastam az egyik internetes újság oldalain az éjszaka történt eseményekről. Szomorú. Aztán olvasgattam erre-arra és találtam rá néhány felvetésre a blogot írók között . Nevetséges és szánalmas. Sokan cefet büszkék rá, hogy részt vehettek a forradalom (?) kirobbantásában. Talán kellene nekik barátnő, hogy levezessenek. :-( Én azt gondolom, hogy bárki lehetne kormányon, a helyzet semmivel sem lenne könnyebb. Mindenki hazudik, ez tartja "életben" a politikát. Megszorítások akkor is lesznek, ha a jobboldal kormányoz, de azt hiszem, fontos, hogy a DEMOKRÁCIA (az emberek szavazata által) legutóbb nem így döntött. Ők már "bizonyítottak". Attól, hogy nem megyek az utcára, én is ebben az országban élek és kisgyermeket nevelek. Ha hasonló felelősség terhelné az ott garázdálkodó emberek vállát, talán ezerszer átgondolnák minden lépésüket. Haragszom a fideszre. Mert hosszú idők munkájával ugyan, de kirobbantották ezt a ... nevezzük forradalomnak (?). Csak meg kellene érteni valamit: attól, hogy száz kopaszra nyírt, genetikailag agresszivitásra kódolt fiatalember beveszi magát az MTV épületébe, még nem lesz rendszerváltás. (Akkor lehetne minden focimeccsen, mert a jobbközép ugyanezen emberek gyülekezete.) És ha ez a miniszterelnök le is köszön, a fidesz akkor sem kap bizalmat azoktól az emberektől, akik eddig sem adták meg neki. Akkor kérdezem én: megéri mindenáron uszítani az embereket? Dolgozni kéne és együttműködni... de ebben a birkák hazájában csak a juhász gondolkodik, az terelgeti a nyáját - ha kell, rossz irányba. Tanulni kéne, hogy ne lehessen megvezetni a tömeget. Átvenni a hatalmat? Ahhoz több kell, nem csak néhány agyatlan paprikajancsi. Ha ésszerű megoldások, javaslatok hangoztak volna el korábban, másként sikerülhetett volna ez a választás. De nem volt. Mindegy, ki hazudik, jobb nem attól lesz a sorsunk, hogy autókat gyújtanak fel huligánok. Tartok tőle, hogy ha sikerülne is az elképzelésüket valóra váltani, a fidesz szimpatizánsok nagyot csalódnának pár év múlva. Ha nem, akkor az csak úgy lehetne, ha folytatódna az a paternalista politikai szemlélet, aminek a leépítése évek óta folyik (kevés sikerrel) és amivel most szeretne mindenki szakítani. Ha újat akarunk, akkor egy korábban leszerepelt párt sem lehetne kormányon, ugyebár. Ez pedig nagyon nehéz, mert a politikai elit zártkörű társaság, oda belépés csak engedéllyel. :) Itt nem rólunk - magyar emberekről, egy nemzetről - szól az egész, csak a politikai hadakozás eszközei vagyunk. Ha haladni akar az ország, nem tüntetéssel oldódnak meg a feszültségek. És hogyan tovább? Merjek kimenni az utcára? Vagy előbb-utóbb lőnek is rám, mert nem úgy gondolkodok, mint a "jobbközép"? Aki így éli a mindennapjait, az könnyen örül az efféle eszetlen megnyilvánulásoknak. Én nem. Változások kellenek, de nem ilyen áron...

"Elvesztettem...

zsebkendőmet, szidott anyám érte..." Ez a dalocska jár a fejemben, amióta a nyaralás kezdetén elveszítettük a szüleim fényképezőjét. Pedig nem is zsebkendő volt és nem is szidott anyám érte, mégis sokat adnék azért, ha megkerülne. Erre azonban nincs reális esély. Pedig édesapám nyugdíjazási ajándéka volt, az értékét ez képviseli. Meg sem mertem mondani neki. Sejtem, hogy a házunkból találta meg valaki, hiszen a kifüggesztett papírkáimat itt szedték le először és a gép is a lépcsőház bejáratával szembeni parkolóban maradt. Hajnalban talán egy kutyáját sétáltató vagy egy korán boltba járó... Nem tudom. Reméltem, hogy olyan emberek között élek, akik tisztelik és becsülik annyira a velük egy "közösségben" élő lakótársaikat, hogy az anyagiaknál előbbre tesznek - mondjuk - egy boldog mosolyt. Sokat nem tudok adni érte, hiszen bármennyire is más a látszat, nem élünk vagyonokból. De még jutalmat is kínáltam. Semmi. Csak letépkedett papírmaradványok... És mit tesz ilyenkor egy átlagos ember? Elszomorodik. És ha netalán ő találna valamit, már nem akarná visszaadni. Még akkor sem, ha semmi szüksége rá. De dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ez itt módi, magyarok!:( Én hittem az emberekben, hittem abban, hogy mindenkiben van egy szemernyi odafigyelés, egy csipetnyi jóság, de ez nem így van. Egyre kevesebb embert látok, aki nem közönyös a másik iránt, aki segítőkész és pláne önzetlen. Ez nem az én világom, mert abban nem én keresném a megtalálót, hanem ő kutatna engem.