A kis "csoda"

Már évek óta velem él, és napról napra új reménnyel tölt el az én mesém, ami egyetlen gyermekem születését és cseperedését mondja el. Az én kis "csodámat" Benjáminnak hívják és ahogy a neve is elárulja ("legkisebb"), ő egy aprócska lény ebben a kusza, hatalmas és rohanó világban. Mégis a legnagyobb... Amikor hosszú évek kiábrándult várakozása után megtudtam, hogy babát várok, kimondhatatlan örömöt és aggodalmat éreztem. Végre én is anya leszek..., na de milyen? Aztán a terhesség alatti vizsgálatok nem hagytak sok időt a gondolkodásra: már a 16 hetes eredményem rossz volt, ami miatt amniocentézisre (én csak hasbaszúrásnak hívom) kellett mennem. Kétszer. Vártam, vártam, de nem jött eredmény. Azonban közben újabb vizsgálatokat írtak elő: méhen belüli koponya ultrahang, szív ultrahang, aztán vérvétel útján elvégzett vírusvizsgálat. Néha mondták, hogy LEHET, hogy vízfejű lesz, LEHET, hogy a szívével gondok lesznek, LEHET, hogy valami lesz, de konkrét adatokat sem a kromoszóma- (28 hetesen kaptam meg!), sem a vírusvizsgálat nem mutatott és az ultrahangok sem adtak kimondott problémára mutató eredményeket. Sőt! A 4D-s képeken inkább azt lehetett látni, hogy egy gyönyörű kisfiúcska növöget a pocakomban. Én eközben dolgoztam és a munkahelyemen nem mindig vették figyelembe, hogy véges energiaforrásaim lassan kiapadnak. Egy ilyen alkalommal - talán a még épp el nem mesélt terhességi rémtörténeteket kihagyandó - megindultak a fájások és azonnal kórházba kerültem. Szerencsére nem történt baj, ettől kezdve vigyáztam is jobban magamra, és amikor elhagyhattam a kórházat, a szüleimnél voltam. Ám a hasam csak nőtt, és a rengeteg magzatvíztől egy tömbként mozgott velem, amitől már sem mozogni, sem aludni nem tudtam. A 34. héten mentem vizsgálatra, és az orvosom bekéretett másnap ultrahangra a kórházba, hogy megnézze, minden rendben van-e. Hát nem volt. Az áramlás (ami a babát "élteti") olyannyira nem volt kielégítő, hogy azonnal gépre tettek és nézték, milyen görbéket ír le a baba hogylétéről. Fél órán át nem is volt semmi, ekkor az orvosom még türelemre intett, és mivel úgysem akart hazaengedni, kérte, hogy még maradjak a gépen egy kis ideig. És itt kezdődött... nevezzük megérzésnek? Vagy egy csodának? Isteni gondviselésnek? Belegondolni sem vagyok képes, milyen következménye lett volna, ha akkor felmegyek a szobámba. :( Kb 10 perc múlva a szívhang eltűnt, a kicsi életveszélybe került, azonnal vittek császározni. Mire észbe kaptam, már mutatták is a kisbabámat. Olyan jó volt megfogni az apró kezét... De mivel másfél kilogrammal (se) született, azonnal inkubátorba kellett tenni. Elvitték a koraszülött osztályra, ahonnan másnap felhívott a kezelőorvosa, hogy Beni multiplex fejlődési rendellenességgel született. Talán vak lesz, valószínűleg szellemi fogyatékos és lehet, hogy mozogni sem fog tudni, de az erre irányuló vizsgálatok még folynak. Még nem kelhettem fel a műtét után, de úgy éreztem, nem is szeretnék. Soha többet. Hát ez az én "híres" anyaságom? Ennyit tudtam kihozni magamból? Büntetni egy kicsi gyermeket a saját butaságom miatt? Miért nem vigyáztam rá jobban? Miért nem mondta senki, hogy ennyire komoly baj van? Miért nem én vagyok beteg és lenne ő egészséges? Miértek... és soha senki nem tudta megadni rá a választ. Amikor újra megnézhettem, csövek lógtak ki a fejéből, a kezéből és a lábából, a kicsi szeme le volt ragasztva és a kis mellkasa olyan kis sovány volt, hogy szinte látni véltem a szívecskéjét. De élt. Kislányokat meghazudtoló módon küzdött az életéért, és ettől kezdve tudtam, hogy érte fogok élni. Még alig tudtam mozogni, mégis napokig mentem látogatni, majd öt nap után beköltöztem hozzá az anyaszállásra. Én fejtem az anyatejet, segítettem a vizsgálatoknál, lefogtam a fejét vérvételnél, és lehetőség szerint sokat beszéltem hozzá, fogtam a karomban. Így éltünk két hónapig. Amikor hazamentünk, mindössze 2,20 kg volt, de olyan gyönyörű kisfiú! Azóta eltelt két és fél év. Mögöttünk hagytunk jónéhány orvosi vizsgálatot, műtétet, gyógytornát és gyógypedagógusi fejlesztést. Természetesen azóta is folyamatosan részei az életünknek ezek a feladatok, kontrollvizsgálatok. Az én Kicsikém ügyesen jár (bár igaziból futni és ugrani még nem tud), nem használ szemüveget, mert - a szaruhártya borússágok látótér takarása ellenére - szinte tökéletes a látása (bár a szemtekerezgések miatt kancsal), nagyon jó étvágyú (azonban az epehólyag eltávolítás miatt nem bír mindent a pocakja), elkezdett beszélni és egyre több szót használ, utánoz (de még azért én vagyok a tolmács) és kifejezetten barátságos, közvetlen és önmagát csak szerettetni tudó fiúcska lett belőle, aki pár nap múlva bölcsibe megy a többi gyerekkel. Értelmes és öntudatos. Igazi kis Csibész... :))) Lehet, hogy az elmúlt éveimben a pihenés fogalma hiányzott a szótáramból, de ma sem szeretnék semmit másként. Lehet az is, hogy nem én vagyok a legtökéletesebb anya, talán ő sem a legtökéletesebb gyerek, mégis senkiért oda nem adnám. A mi életünk ilyen rögös utakon megy, de nem bánjuk. Olyan családunk van, ahol a nyugalom, a bizalom és a biztonság kulcsszavak. Azt hiszem, ettől leszünk jó szülők, ettől lesz "egészséges" gyermekünk és talán innen ered a boldogságunk forrása is. És az a hit, ami ebből a forrásból táplálkozik, erőt ad egy életen át. Mi ezt egy igazi APUKÁTÓL kapjuk. Köszönöm neked, Édesem!

Kanaszta forfrí

Egyszer-egyszer ki kell kapcsolódnom. Amikor ebből a nemes felkiáltásból egyszer-egyszer valóság lesz, olyankor egyszer-egyszer kanasztáznék. És a csillagok optimális állása esetén még társak is akadnak hozzá egyszer-egyszer. Aztán máskor itt-ott elakad a folyamat. Az utolsó komponens (társak) hiányának orvoslására kezdtem bele egy kanaszta játék írásába. Jöjjön hát a reklám. In de foll ov 2006 é nyú gém iz kaming: JCANASTA... vaccs jor dzsokerz! Tisztára mint a moziban. De hogy tényleg teljes legyen a kép, lesz benne hálózati és lokális játék üzemmód meg mesterséges intelligencia... Már látom, ahogy a gonosz botok lekanasztázzák a világot, és akkor jön a Neokanaszta és visszaállítja a rendet.

Így mindig lesz ellenfelem, és hátha másnak is megtetszik...

Robbie-ra várva

Nem ma volt ugyan, mégis megéri a fáradságot, hogy leírjam múlt heti koncertes élményeimet. Akadt. Már előre készülve bizonyos kényelmetlenségekre (utazás, parkolás, tömeg), elhatároztuk, hogy tömegközlekedünk, hiszen erre buzdítanak bennünket nagyjaink és a környezetvédők is. :) Alig szálltunk le a buszról, már gyanítottuk, hogy nem akármekkora embermennyiséget sikerül majd látnunk a stadionban, de még így is elállt a lélegzetünk. Sosem jártam utána, vajon mikor nyitják ki a kapukat, pedig érdekelne, hogy hány órakor kell odamenni, hogy hatvanezer emberből épp én állhassak az első sorban. :) (Persze jónéhányan ültek, nekik eszükbe sem jutott ez a verzió.) Pedig egy lánynak Robbie-csók a jutalma. :)) Rögtön a belépésnél elkoboztak tőlünk minden olyan tárgyat, ételt és italt, aminek volt súlya, de a kupakokat lecsavarva az italokat megtarthattuk. Először nem értem, miért ez a nagy óvatosság, aztán megvilágosodott. Nos, ahogy ott ácsorogtunk - pedig mi sem érkeztünk túl korán - és hallgattuk az előzenekar előadását, egyre népesebb tömeg próbált meg a hátsó sorokból az elsők felé jutni, több-kevesebb sikerrel. Ekkora létszámnál, egy ilyen "rangos" eseményen természetes is, hogy bizonyos értelmi szinten megrekedt hazánk fiai kakaskodnak a szomszédos országokból érkező lányokkal, akik - megjegyzem: joggal - védték saját pozíciójukat, hiszen már jó ideje vártak, nem szívesen engedtek át senkit, aki későn jött, de annál előrébb akart jutni. Ebből aztán lett jó kis ruhatépkedés, lökdösés, aztán sörrel dobálás, locsolgatás (!) és mindez nem túl szalonképes mondatok mellett. Amikor már a környéken álló férfiak is megelégelték az egyik "Őstulok" viselkedését és ezt szóvá is tették, ő egy határozott, ám annál szánalmasabb mondatot vágott vissza védekezésül: "Majd én megtanítom a szlovákokat magyarul!" Hát, így is lehet élni, kérdés, érdemes-e. :)))) Aztán mi is megvívtuk saját csatánkat két szlovák fiúval és "b. nejeikkel". Többszöri huza-vona után (ez már annyira vicces volt, hogy nem részletezném) a "nemzetközi" középső ujjam tette helyre a dolgokat és elmentek. Szomorú, hogy itt tartunk és nem vagyok büszke magamra. Nem azt mondtam, hogy nem mehet előre, csak megkértem, ne mellettem tegye. Undorító dolog "erős" férfiként "gyenge" nőkkel kezdeni, ilyenkor nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. Ezt nem hiszem el. Elmegyek egy koncertre, ahova nem kevés pénzért jutok be (nem beszélve arról, hogy január óta érett ez a szülinapi ajándék) és harcolnom kell kis taknyosokkal azért, hogy lehetőleg ne a stadionon kívülről hallgassam a koncertet, mert minden éppen-akkor-érkezett-paréj előre akar jutni. Én úgy gondolom, ennek is lehetne (talán van is) protokollja, illemtana, ahogy a mobilhasználatnak, a tömegközlekedésben résztvevők viselkedésének és még sorolhatnám. Íratlan szabályként kezelendő, hogy aki előbb jött, nem állok elé. De mi itt élünk. És a "mieink" csak a "forgóajtó elvet" ismerik el fő szabálynak. Ők azok, akik mellet döngetnek, hogy EU tagállamban élnek, csak túlságosan buták és neveletlenek ahhoz, hogy felmérjék, hogy ez önmagában nem alanyi jog a bunkóságra, sőt inkább ezzel felelősség és viselkedési szabályok is járnak. Ám ne gondolja senki, hogy nem voltak szép számmal olyanok, akik tudtak viselkedni. Csak az ő szórakozásukat elrontotta ez a sok tanulatlan, illetlen, magát mindenki fölé képzelő magyar(?) mentalitás. A koncert amúgy nagyon klassz volt és Robbie Williams betegsége ellenére állta is a sarat becsülettel, így nem csak a rossz dolgok maradtak meg. De egy biztos: ezentúl ülőhelyre megyünk és mindenképp autóval, mert éjszaka sokezer embernek egyszerűen képtelenség hazajutni. Ezen pedig a BKV gondolkodjon el...

A fiú

A napokban egyik ismerősöm kérésére újra előtúrtam a törökországi utazásunk emlékeit és eszembe jutott, milyen fantasztikus élményekkel gazdagodik az ember más kultúrák megismerése folytán. Miközben a gondolataimat szedtem össze, előjött az a kis történet is, amit a szívemben őrzök mindmáig. Amikor egyik helyről a másikra utaztunk, azt többnyire éjjel tettük, hogy a hatalmas távolságokat egyrészt ne a nagy melegben tegyük, másrészt össze tudjuk kötni az alvással (már amennyire aludni lehet egy buszon), így napközben újabb helyeket, városokat járhattunk be. Egyik ilyen alkalommal a busz megállt egy pakolóban, ahol el lehetett intézni mindenféle ügyes-bajos dolgunkat. Egy ideig nem szálltam le a buszról, csak figyeltem, hogy viselkednek az emberek, elemeztem a magatartásukat, az éppen látott dolgaikat, szokásaikat. Itt lettem figyelmes egy nagyjából tízéves fiúcskára, aki cipőket tisztított az állomáson éjjel (!) és mint kiderült, ő volt mindenkinek a "kapcája". Az egyik cigarettáért küldte, a másik italt hozatott vele, a harmadik az újságját szereztette be vele, és ő minden egyes feladatot leszegett fejjel, a legnagyobb alázattal végzett el. Feltűnt, hogy sosem mosolyog, csak némán és szomorúan teszi a dolgát. Leszálltam a buszról, mert erre kíváncsi voltam: vajon ennek a fiúnak nincs családja vagy csak annyira szegények, hogy a gyereknek éjjel kell dolgoznia? Amint megjelentem a busz mellett, az összes sofőr észrevett (nem is lehet ez másként egy szőke nő esetében), és elküldték a fiút, hogy hozzon nekem teát. Nagyon megtisztelő volt, hiszen a török kereskedők ugyan nagyon vendégszeretők, hiszen érdekük fűződik hozzá, a sofőröktől viszont az ember ezt nem várná, ezért nagyon meglepett a dolog. Miközben a teát iszogattam, arra lettem figyelmes, hogy ez a fiú lopva figyel. Valahányszor felé néztem, lesütötte a szemét, de éreztem, hogy keresné velem a kapcsolatot, csak nagyon bátortalan - talán a társadalmi helyzeténél fogva is. Közben indultunk tovább és visszaszálltam a buszra, de a fiúcska nem ment ki a fejemből. Továbbra is engem figyelt, le sem vette rólam a szemét, de csak diszkréten. És egyszercsak elindult a busz. Látszott a szemében a csalódás, hogy elmegyek és nincs tovább. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kiintegettem neki az ablakon. És a fiú elmosolyodott és visszaintegetett. Hosszan nézett a busz után... Csak egy kézmozdulat volt, mégis ennek a fiúnak ez maga volt a boldogság. Legszívesebben leszálltam volna, és hazahoztam volna magammal, hogy egy életen át nevetni lássam, hogy megkaphasson mindent, amire vágyik. Mellettem. Mert abban a tekintetben és abban a mosolyban benne volt minden, amire egy ember (vagy anya) vágyik. Nem tudom, ki kapott ezzel a pillanattal többet a másiktól, de... amíg élek, nem felejtem el.

iDragon és a NótbúkMumus

Az elmúlt hetek eseményei valószínűleg gazdagon elárasztották tapasztalattal kedvenc szoftverfejlesztő vőlegénykémet, akit nehéz ugyan kihozni a béketűrésből, de most azért sikerült. Történt ugyanis, hogy fent említett Szerelmem munkahelyet váltott és az új cég előírta számára a saját eszközök használatát. Egyetlenem - fogtechnikus professzor lévén :) - próbálta ugyan halogatni a dolgokat, de csak-csak nem szánta meg a Jóisten egy ingyen darabbal, így kénytelen-kelletlen belenyugodott a ténybe: venni kell egy nótbúkot. Meg is rendelte "monogramrokonánál" :), egy nagyhírű informatikai cégnél. Viszont közben is kellett azért valamivel tevékenykedni, ezért elhozta hát édesanyja - korántsem fejlesztésre alkalmas - szerkentyűjét, hogy az átmeneti idő alatt azzal keresse meg gyermekünknek a kalácsra valót. Az első ballépés mindjárt itt is kezdődött, a Mama nótbúkja ugyanis cefet lassan falta a biteket, így naphosszat nézegethette iDragon barátunk, hogyan homokórázik munkája gyümölcse felett az az átok gépezet. Benne a NótbúkMumussal, aki úgy tűnik , rég nem tört már borsot senki orra alá, mert nálunk élvezettel merült el a gonoszkodás bugyraiban. Ha ez még önmagában nem adott volna okot iDragonnak a bosszúságra, akkor adott a rendeléssel kapcsolatos várakozási idő és az eközben felhalmozódott temérdeknyi munka. Ezért aztán otthon is művelte reggel és késő estig a bősz sárkány napközbeni tevékenységét, amivel kivívta HomeDragon :) haragját. iDragon így aztán egy hét múltán hatalmas örömmel vette birtokba immáron a saját(!) nótbúkját. Ám nem is sejtette, hogy NótbúkMumus továbbra is lesben áll és rögtön átköltözött a jóval komfortosabb és kényelmes lakásba. És ekkor megtörtént a baj. iDragon ugyanis nem mérte fel ellenfele hatalmas erejét, és egy laza mozdulattal megnyomta azt a gombot, ami a "lakást" nullára törölte. NótbúkMumus persze nyomban lakásszentelőt tartott, hiszen addig kell ezt megtenni, amíg az üres. :) iDragon több utat is bejárt, több üzletet is szemügyre vett, hogy megtalálja a számára is megfelelő berendezést, de nem sikerült. Így el kellett mennie újra arra a helyre, ahol mindez indult. A cég közölte, hogy külföldről küldik (!) a telepítőket, így újabb hetekbe kerülhet, mire meglesz. iDragon szomorúan konstatálta, hogy ez ám a méreg, nem a cián. Azóta NótbúkMumus nálunk lakik, egyelőre egy méregdrága, ám annál butább gépezetben és csak bízni merünk benne, hogy hamarosan talál magának jobb és tágasabb társbérletet, ahol kedvére kimulathatja magát. Mert nálunk tutira jól szórakozik. Kár, hogy mi ezt annyira nem élvezzük...

A sértés

A tegnap estét egyik kedvenc barátnőm, Gágó társaságában töltöttük el és ahogy az nők között ilyenkor szokás, mélyen elmerültünk a pletykák tengerében és alaposan megmártóztunk a hírek és információk sós vizében. Ez már csak így megy: rágcsálunk, csacsogunk, iszogatunk, fecsegünk... nagyrészt érdektelen, felszínes dolgokról, no meg persze a minket érintő mélyebb érzésekről. Meleg volt... de jött a hidegzuhany! Egy közös ismerős - nevezzük itt Királylánynak - , aki az elmúlt időszakban beszedett kudarcoktól épp a saját levében fődögél, azzal tölti legtöbb idejét (főleg munka helyett, gondolom), hogy a barátnőm egyéb kapcsolatait fikázza - lévén neki nincs mit. (A szóhasználat szándékos, a közönséges megnyilvánulásokért ÉN kérek elnézést. a szerk.) Természetesen - mint az egyik kedvenc "Anyu", én is sorra kerültem, hiszen megeszi a sárga penész, ha Gágó nem csak érte rajong. Tehát adott a beszélgetés, melynek során Királylány leveléből kiderül, hogy - a többi kapcsolathoz hasonlóan - én is egy üresfejű liba vagyok, aki azért hallgatom meg barátnőm örömét és bánatát, mert közben mondom a magamét és úgysem hallom, ő mit mond. Így persze könnyű - gondolja ő. Hát, igen. Főként ezért hívnak engem a barátaim "Teréz anyunak", mert nyilván nemcsak, hogy nem hallom a szövegüket, természetesen nem is érdekel. Segíteni? Na, azt meg már végképp nem. :)) Ez vagyok én. Az üresfejű libák egyik gyatra példánya. Hát... ezen még csak lecsillapodtam volna. Kit érdekel egy nő véleménye, aki burokban nőtt fel (vajon felnőtt-e?), anyuka telefonja nélkül nem megy három métert és nincs egyetlen barátja sem. Sem párkapcsolata. Sebaj, gondoltam, aki egyedül nyalogatja a sebeit, az annyira sajnálatra méltó, hogy tőle még az üresfejű liba is dicséretnek számít. Ám itt nem volt vége. Egy alkalommal közös szülinapon voltunk, melynek végeztével ő végigkritizálta a társaság tagjait. (Megjegyzem: senkit nem ismert az emberek közül és egy órát sem töltött el közöttük.) Tegnap kiderült, hogy véleménye szerint az én Kedvesem "vicces" (értsd: szánalmas) és a mi kapcsolatunk meg végképp az. Na, itt kiborult a bili! Engem a szájára vehet, azt mond, amit akar, de Pety tabu. A kapcsolatunk meg végképp. Mit tud ő egy párkapcsolatról? Az eddigi leghosszabb "viszonyában" egy nős pasi szeretőjeként sikerült tetszelegnie és ő beszél szánalomról??? Szeretne ilyen szánalmas kapcsolatban élni valakivel, csak esélye sincs rá. Savanyú a szőlő vagy hogy is van ez? :)))) Valahányszor meglátják, hogy milyen "szép" és tökéletes alakja van, ráugranak a pasik, aztán lépnek. Ahogy megismerik. Talán érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy ki is az üresfejű liba... Azon meg végképp, hogy egy tíz fős társaságból egyetlen ember volt neki szimpatikus, méghozzá az, aki két alkalommal hagyta el terhes menyasszonyait (noha ő is szerette volna a babát) csak azért, mert anyukája megnyugtatta, hogy neki nem kell felelősség, maradjon csak vele. Na, ha valami, ez szánalmas. Véleményem szerint egy olyan ember, akinek mindent a kis formás popsija alá tettek és sosem kellett semmiért megküzdenie, ne formáljon olyan emberről véleményt, akit nem ismer, csak azért, mert nem az ő "köreiben" mozog. És főleg NE menjen pszichológusnak, mert érzéke NINCS az emberekhez...

Emésztem

Na, nem az ebédemet, ilyen melegben ahhoz kinek van étvágya? A történéseket. Valahányszor leülök a gép mellé, mindig visszatérnek az emlékeim, hiszen egyre több és több ismerős jelentkezik. Ha nem üzennek semmit, akkor is tódulnak elő az emlékek. Így megint előjött a tenisz, a nagy szívfájdalom... Amikor elment az edzőm másik városba "szerencsét próbálni", összeomlott bennem egy világ. Nem voltam belé szerelmes, nem azért. :) Ő nemcsak egy kiváló edző volt, hanem egy nagyszerű ember is, aki a teniszoktatáson kívül az életre is próbált minket nevelni. Fantasztikus humora és nagyon jó szíve volt, azt hiszem, sosem hevertem ki, hogy el kellett hagynia az egyesületet. Akkor árulásnak éreztem, ma már tudom, hogy egy minden szempontból racionális döntés volt. Az én életem akkoriban egy hatalmas fordulatot vett. Az új edző felajánlotta a "szolgáltatásait", amiből köszönöm, nem kértem, miközben egy fájdalmas térdsérüléssel küzdöttem, befejeztem a gimnáziumot és előttem állt az élet, a nagybetűs. Szerettem volna a régi edzőm után menni, vagy csak egyáltalán folytatni valami másik helyen a teniszezést, de az édesanyám sokkal aggódóbb volt annál, semhogy messzire engedjen magától. Így lettem könyvesbolti eladó, aztán hamarosan iskolatitkár a helyi gimnáziumban. Férjhez adtak (!) és ott éltem a családi "burokban", tenisz és saját útkeresés nélkül. Mindenről gondoskodtak, mégsem voltam boldog. Tegnap a közeli uszoda szabadtéri részén pihentünk, amikor felfigyeltem arra, hogy a mellettem lévő teniszpályán felnőtteket oktat egy edző. És belesajdult a lelkem. Valamikor azt hittem, hogy ha már versenyezni nem is tudok majd, edzőként mindenképp a teniszezésnél maradok. De én sosem voltam elég kitartó, hogy valóra váltsam az álmaimat. :( Mégis... Ha ma visszatekintek és csalódottan állok összeomlott álmaim romjainak tetején, elég csak arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok. Lehet, hogy az én szüleim nem voltak gazdagok, lehet, hogy nem tudtak nekem olyan sokat adni, mint szerettek volna, mégis én vagyok a legbüszkébb gyerek a világon, mert ŐK a szüleim. Ők, akik talpig becsületesen élik az életüket, akik önzetlenül szeretnek bennünket és messziről is óvják minden lépésünket. Amikor elkeseredtem olykor-olykor, mindig az adott új erőt, hogy ilyen nagyszerű családom van. Ám egyszer eljött az én időm is, amikor magam mögött hagytam a múltat és csak előre tekintve nekivágtam a saját utamnak. Persze ez is rögös és nehezen járható, de én találtam! És most már van saját családom. Az én feladatom óvni, vigyázni őket, gondoskodni róluk és szeretni örökké. És ha ez az én sorsom, kit is érdekel a tenisz... :))) Azért a táncolni tanulást még adtam fel, hisz csodálatos partnerem van. ;)