Emésztem

Na, nem az ebédemet, ilyen melegben ahhoz kinek van étvágya? A történéseket. Valahányszor leülök a gép mellé, mindig visszatérnek az emlékeim, hiszen egyre több és több ismerős jelentkezik. Ha nem üzennek semmit, akkor is tódulnak elő az emlékek. Így megint előjött a tenisz, a nagy szívfájdalom... Amikor elment az edzőm másik városba "szerencsét próbálni", összeomlott bennem egy világ. Nem voltam belé szerelmes, nem azért. :) Ő nemcsak egy kiváló edző volt, hanem egy nagyszerű ember is, aki a teniszoktatáson kívül az életre is próbált minket nevelni. Fantasztikus humora és nagyon jó szíve volt, azt hiszem, sosem hevertem ki, hogy el kellett hagynia az egyesületet. Akkor árulásnak éreztem, ma már tudom, hogy egy minden szempontból racionális döntés volt. Az én életem akkoriban egy hatalmas fordulatot vett. Az új edző felajánlotta a "szolgáltatásait", amiből köszönöm, nem kértem, miközben egy fájdalmas térdsérüléssel küzdöttem, befejeztem a gimnáziumot és előttem állt az élet, a nagybetűs. Szerettem volna a régi edzőm után menni, vagy csak egyáltalán folytatni valami másik helyen a teniszezést, de az édesanyám sokkal aggódóbb volt annál, semhogy messzire engedjen magától. Így lettem könyvesbolti eladó, aztán hamarosan iskolatitkár a helyi gimnáziumban. Férjhez adtak (!) és ott éltem a családi "burokban", tenisz és saját útkeresés nélkül. Mindenről gondoskodtak, mégsem voltam boldog. Tegnap a közeli uszoda szabadtéri részén pihentünk, amikor felfigyeltem arra, hogy a mellettem lévő teniszpályán felnőtteket oktat egy edző. És belesajdult a lelkem. Valamikor azt hittem, hogy ha már versenyezni nem is tudok majd, edzőként mindenképp a teniszezésnél maradok. De én sosem voltam elég kitartó, hogy valóra váltsam az álmaimat. :( Mégis... Ha ma visszatekintek és csalódottan állok összeomlott álmaim romjainak tetején, elég csak arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok. Lehet, hogy az én szüleim nem voltak gazdagok, lehet, hogy nem tudtak nekem olyan sokat adni, mint szerettek volna, mégis én vagyok a legbüszkébb gyerek a világon, mert ŐK a szüleim. Ők, akik talpig becsületesen élik az életüket, akik önzetlenül szeretnek bennünket és messziről is óvják minden lépésünket. Amikor elkeseredtem olykor-olykor, mindig az adott új erőt, hogy ilyen nagyszerű családom van. Ám egyszer eljött az én időm is, amikor magam mögött hagytam a múltat és csak előre tekintve nekivágtam a saját utamnak. Persze ez is rögös és nehezen járható, de én találtam! És most már van saját családom. Az én feladatom óvni, vigyázni őket, gondoskodni róluk és szeretni örökké. És ha ez az én sorsom, kit is érdekel a tenisz... :))) Azért a táncolni tanulást még adtam fel, hisz csodálatos partnerem van. ;)

A siker ára

Kitettem a lábam egy hétre és - fél évnyi ellenállás után - egy meghívó várt a mailboxomban. Azóta én is az ismerőseimet keresgélem a neten és olyan emberekkel, korábbi barátokkal találunk egymásra, akiktől szívesen hallgatom meg, mi történt velük az elmúlt évek alatt, amíg nem láttuk egymást. Persze különbözőek vagyunk (és ezt mindennap ünnepeld!), így a sorsunk is más- és másféleképpen alakult. Először csak azon lepődtem meg, milyen sok "falumbeli" került külföldre. Aztán egymás után érnek a váratlan megkeresések, hírek az üzenőfalon. És itt jön a mai döbbenet. Az egyik ismerős, aki egy kifejezetten esetlenke, szemtengelyferdüléses kislányként került a teniszegyesülethez, ma Londonban él, ahol teniszezik, táncol és modellkedik. Leesett az állam. Az a kislány, akit én ismertem, erre (egyedül) sosem lett volna képes. És ekkor előjöttek az emlékeim a családról... ahol apuka keményen dolgozott, hogy a lánya mindent megkapjon és hatéves korától nyomta az edzéseket, erőltette a gyereket. Eredmény? Bizony lett. Ott él a lány a nagyvárosban és ilyen üzenetet ír: "Ma delutan Flavio Briatore-val es Goran Ivanisevic-csel parosozunk...baratilag". Majd a következő: "..., en voltam az oreg Flavioval es nyertunk donto 6:4-re(hihi)!!! A Goran gyerekkel aztan egyutt vacsiztunk es megneztuk az Anglia-Svedorszag meccset." Mit is lehet erre mondani? Persze, hogy irigy és rosszmájú az ember ilyen sikerek láttán. :) Aztán jöttek elő tovább az emlékek egy anyukáról, aki a kisfia agyonhasznált gyerekruháit próbálta eladni fillérekért bárkinek, hogy egy kis pénzhez jusson. Akit szinte "bolondnak" gondoltak, amiért egy jól kereső apuka mellett majdhogynem "koldulni" járt. Hiszen ebben a családban nemcsak apuka élt a lányával (noha minden előzmény erre utalt), hanem anyuka és két fia is, akik közül a kicsi még bizony ellátásra szorult. De a mi történetünk apukája ezzel mit sem törődött. És elérte, amit akart: jó tanuló és jó sportoló lánya, aki mellesleg nagyon csinos is lett, most hírességekkel teniszezik "barátilag" és éli világát. És vajon a család többi tagja? Vagy az kit érdekel? Aztán folytattam a gondolkodást: vajon ha az én apám is ennyire támogatott volna engem, a tehetségemmel, hova juthattam volna? Hiszen a tenisz volt az életem és a körülményeimhez képest jól is ment. Mi is hárman vagyunk testvérek, ám nálunk sosem volt különbség egyik vagy másik között. A családi kötelékek annyira erősek, hogy tűzbe mennénk a másikért. És EZ a fontos. Bizony felköpnék és aláállnék, ha családtagjaim hátán taposva értem volna el sikereket. Hiszen mit is nevezünk sikernek? Az eddigi tapasztalataim szerint annyi negatívum jelenik meg ezzel a kifejezéssel, pláne ha hírnévvel is párosul, hogy kérdés, megéri-e. A sikeresek között ritkán látni felhőtlenül boldog embereket, mert az idejüket, az életüket ésszerűtlenül áldozzák fel a karrierük és a hírnév oltárán. És ha levonom a végső konklúziót, az kell megállapítanom, hogy - noha az esélye többször előttem állt - sosem vonzott ez a világ és imádok "szürke"(?) anyuka és "feleség" lenni. :)))

Nótbúk

"Új munkahely, új eszközök!"

Ezzel a felkiáltással vágtam neki előző hetemnek. Drága az a notebook, de azzal szerzem a temérdek jószágot családom számára, mely bennünk, mint jól működő közgazdaságtudományi alanyokban, jelentős hasznosság- és elégedettségérzetet kelt. Jó lesz, megtérül. Nem könnyen, de rászántam magam több, mint 0,5MFt elköltésére. Kikeresem neten, telefonálok, javasolják a legegyszerűbb emiles megrendelést, megrendelem. Mindez történt előző hét pénteken. Most meg ezen a hét szerdán van, és semmi nem történt. Eddig csak a kolléga távollétével csitítgattak, de az elmúlt, a kolléga pedig azóta sem jelentkezett. Mai telefondorlatos összecsapásunk eredményeképpen megtudtam, hogy a levél nagy valószínűséggel elveszett. Magamba roskadtam. Ez azt jelenti, hogy egyik legjobb barátom - Demon Mailer - megszakította velem a kapcsolatot. Eddig rendszeresen írt, most meg semmi. Nyeltem nagyot, és tanultam a dologból. De hogy ennyire hülyének nézzenek valakit...

Újra itthon... ööö... Magyarországon

Hát eljött az idő. Bizony.

Tekintve az utóbbi idők eseményeit és bejegyzéseit a blogon, nem sok időt szántam szegénykémre. Mindennek megvolt az oka, de most vége. Célom mától az életem Linzben töltött óráinak százalékos arányát a lokális 50% felettről olyan háááááát, na, mondjuk ki: 0-ra csökkenteni. Ez nagyon jó. Képzeljétek csak el: Hetente kiutazni meg vissza. Autópályán kb 3,5 óra egy ilyen út. Az hetente 7 óra. Eközben mondjuk lehet jó zenét hallgatni, de sok más lehetőség nincs (tekintsünk most el Eszetlen Billtől, gyakori utastársamtól). De ebből elég. Mostantól Budapesten dolgozom. Mivel gyakorlatilag a város egyik végéből járok a város másik végébe, tömegközlekedek, mert az gyorsabb. Így naponta jóindulatúan becsülve másfél órát utazom. Az hetente 7,5 óra. Zenehallgatásról már lemondtam, de szerencsére egyik nap sem utazom egyedül, mert velem van Meleg, Kosz, Szag, Szardínia meg Zaj. Minden reggel tekintélyt parancsolóan beszállnak velem a villamosba, és elkísérnek... nem sokat beszélnek, de értik a dolgukat... igazi profik...

(A történet folytatása előtt az aggódó olvasókat meg kell nyugtatnom: a szerző hajlamos a történeteit oly módon indítani, hogy elködösítve bizonyos tényeket, majd az igazi megoldást túl későn közölve, az ártatlan olvasót egy olyan irányba terelje, mely a San-Alom skálán jelentősnek számító negatív érzelmi kitöréseket okoz. A történet váratlan hepiendje ez után már-már megváltó jellegű, euforikus hatást kelt. Fényhatások nincsenek.)

De Linz elhagyására nem az utazás mennyisége kényszerített. És nem is ez fog visszatéríteni oda. Kapaszkodjunk abba a 0%-ba. Elegem volt abból, hogy minden kinn töltött estén eltengessem az időmet, miközben otthon várnak rám, és sokkal de sokkal hasznosabb dolgokkal tölthetném az időmet, mint a hotelben. Végre minden este összebújhatunk Tündefüllel. Megszemlélhetem Kissárkányunk minden egyes új szavát és mozdulatát. Meg azt is, hogy milyen nyugodt, mikor VÉGRE alszik. :)))

A forgóajtó effektus

Hill: Mi, európaiak c. könyvében szentel néhány oldalt a magyaroknak. Egyéb vonásaink mellett kiemeli, hogy ha egy magyar odakerül egy forgóajtóhoz, akkor mindegy, hogy egy sorban hányadik helyről indul, akkor is ő ér át először. (Jó lenne, ha ezt a gazdasági fellendülés és az ország helyzete tükrözné, de nem erre szeretnék most rámutatni.) Tegnap estefelé utaztunk családommal hazafelé, és noha kétféle autópályás útvonal is adódik (még egy kis kerülővel is gyorsabb), az elmúlt hét tapasztalatai alapján most az M5-ösre esett a választás. Az M6-ról való lehajtás nagyon hosszadalmas és nehézkes az Érdi-tetőnél, mivel egy olyan körforgalomba érkezik az autópálya, ahova a 7-es és 6-os főútvonal torkollik, így - hogy elsőbbséget kell adni a körforgalomba már belépett autóknak - az autópályán hosszan állt a kocsisor. Gondoltuk, ebből egyszer elég, irány az M5. Hát, ez sem bizonyult jobbnak. Az még csak hagyján, hogy az autópálya építése vasárnap is folyik - részvétem szegény munkásoknak -, de az autóknak úgy kell két sávból egybe tömörülni, hogy a tábla még nem is látszik az útépítésről (!), már hatalmas dugó van. Na, de hol jön itt a magyarság kérdése? Ugyebár nem elég, hogy a kialakult helyzet mindenki számára megterhelő mind fizikailag (meleg, elgémberedett tagok az autóban), mind idegileg (hosszas várakozási idő), mindig van rengeteg MAGYAR, akik a "cipzár-szabályt" áthágva a maguk szánalmas módján próbálnak előrejutni az amúgy is lehetetlennek tűnő helyzetben (lsd forgóajtó effektus). Jobbról előzve, a másik elé vágva index és mindenféle egyéb kötelezettség nélkül. Mert rájuk nem vonatkoznak azok a szabályok, ami a többi autósra. Emiatt aztán olyan káosz alakul ki, hogy a rendszertelenségnek az is áldozatául esik, aki amúgy becsületesen kivárná, mikor érkezik el az ő előbbre jutásának pillanata. Ettől kezdve aztán minden "magyar" nekiesik annak a bizonyos forgóajtónak, amiből a végére már csak forgács marad, jelezve, hogy magyarok jártak erre.

"Párizs megér egy misét..."

Nemrég Párizsban jártunk egy buszos kulturális kirándulás keretében. Ha össze kellene foglalnom egy mondatban a tapasztalataimat, azt hiszem, így fejezhetném ki az érzéseimet: a város gyönyörű, de magyarnak lenni szégyen. Nem azért, mert a franciák annyival különbek, nem. Mi vagyunk ennyire magyarok. Elmesélem. Első nap: Elindultunk. Éppen berendezkedtem egy jókora alvásra a kispárnikámmal, amikor reggel 6-kor azzal kezdtük a napot, hogy lefektették nekünk az "együttutazás szabályait". Olyan példákkal tudnám bemutatni, mint hogy ne együnk a buszon, hiszen sok szendvics (főként ha hányás-szagú sajttal készült) kellemetlen szagokat okoz, amit kiszellőztetni csak hosszú idő után lehet. Vagy ne igyunk, mert a szénsavas üdítő kicsap az üvegből és beteríti a népet. De azt is kérték, hogy a széktámla hálójába ne tegyünk nehéz tárgyakat, mert kitágul. És a WC? Nos, a szubjektív materializmus elmélete szerint eljárva: mintha ott sem volna. :) Négyórás utazások után fél óra szünet legyen elég evésre, ivásra, és amire még szükség lehet. A buszon semmit. (Ez persze csak elvárás, nem kötelező.) Odaértünk az első állomásunkra még hazai területen, ahol újabb hölgy utastársak (együtt: Suták) csatlakoztak hozzánk. Mivel ők nem hallották a megelőző óvintézkedések és szabályok összességét, nagyjából egy óra leforgása alatt valamennyi szabályt megszegtek. Eleinte bosszantó volt, később már vicces, végül szánalmas. De hogy is jellemezhetnénk négy ötvenes éveiben járó hölgyet, akik első nap kijelentik, hogy a Versailles-i kastély őket nem érdekli, ők az Eurodisney miatt jöttek!? (Itt emelném ki újra a városnézés KULTURÁLIS lényegét.) Este még a szobájukba sem tudtak bemenni, Életem Párája mentette meg őket a csövezéstől, ugyanis képtelenek voltak használni a kártyát, ami kulcsként funkcionált. :) Az első éjjel egy Premier Class** hotelben szálltunk meg. A szobánk egy műanyag rémálom volt, a klausztrofóbia melegágya. Annyira undorító, hogy az ajtó elé kellett mennünk, hogy Egyetlenem hajlandó legyen megenni a vacsorának szánt szendvicsét. :) Miközben a vad hidegben (június elejéről beszélünk!) falatozgattunk az ajtó előtt, Pety elfantáziálgatott a "tranzitszállás" fogalmán, majd a Star Wars buckalakóinak mozgó házaihoz hasonlítva elképzelte, ahogy reggelre a hotelünk - átvonulva az úton - a szomszédos dombocskán telepszik meg. Mindezt eredeti hanghatásokkal színezve - dolby digital 2.0 surround technikával. :) Kicsit sokáig tarthatott az egy szendvics, mert a szemközti hegy is időközben "tranzitheggyé" avanzsált. :))) A fürdés egy nagyjából 3 cm2-nyi helyen (WC és mosdó társaságában) zajlott egy zuhanyzón belül. Ketten amúgy sem fértünk volna el, de papucsunk mennyisége (egy darab) azonnal egyérelművé tette a külön zuhanyzást. Mielőtt még kiléphettem volna "tágas" hálószobánkba, egy laza mozdulattal belevadásztam az éppen előtte kibontott fogkefémet a WC-be. Most már csak nevetek rajta, de akkor úgy éreztem, hogy lebontom az egész épületet. :) Az ágyunk sem lógott ki a sorból: gusztustalan ágytakaró, ami - egyéb híján - takaróként is funkcionált, lepedő sehol és egy nagyon magas párna, amitől simán kitörik a gerincem. Pety úgy feküdt le, hogy az undor minden tünetét produkálta és könyörgött, hogy "egy falat otthont" kaphasson a kispárnámra való ráfekvés által. :) Azzal a mondattal aludt el, hogy "még szerencse, hogy Párizst nem a mi csoportunknak építették". :)))) Második nap Jó korán indultunk reggelizni, ám hamar felébredtünk: a tegnap elénk vázol reggeli "menü" helytállónak bizonyult, azaz bagett és lekvár. :) Életem Értelme hozott is egy csomót, hogy valami legyen a pocakjában. Amikor indulás előtt a csomagokért visszamentünk a szobába, Kedveszkém közölte, hogy be sem lép már a fürdőszobába, hiszen ha a szobából csak úgy bepislant a fürdőbe, az bárhova megy is, úgyis ugyanott fog kikötni, hiszen bent minden egy lyukra "koncentrált". :) És megindultunk Reims felé. Az úton egy csomó érdekes dolgot mesélt kedvenc idegenvezetőnk az országról és lakóiról, de reggel 7-kor ennyi adat és név nem marad meg a fejemben. :) Magukról az épületekről és azok szépségéről mesélni nem lehet. Ezeket - amennyiben lehetőség nyílik rá - látni kell. Az első rossz érzés a Rodin Múzeum kijáratánál jött. Nevezetesen egyik kedves csoporttársam korosabb férfi létére nem hogy nem engedett ki maga előtt az ajtón, ahogy azt az udvariasság szabályai diktálják, hanem még alaposan félre is lökött onnan, csak úgy kenődtem végig az ajtóüvegen. Éppen szaladt az asszonyka után. Amikor fontos, hogy a csoport együtt maradjon, az ember néha kénytelen udvariatlanul megszegni az illemtan szabályait, de jelen esetben én is a csoport tagja voltam, úgyhogy nem "égett a ház". Miután hasonló atrocitások értek a nap folyamán, az esti hajókázás lett volna a pihentető, de ez sem úgy sikerült, ahogy vártuk. Amint nagy romantikusan hallgattuk a magnószöveget több nyelven is (nem úgy a mi idegenvezetőnket, aki mikrofont ragadott és végigkalauzolt minket a Szajna menti látnivalókon) és próbáltunk fényképezni a közben egyre sötétedő várost, az egyik hídnál arra lettem figyelmes, hogy egy srác lefényképezte a hajót, majd leköpött. Furcsa megoldás - gondoltam - de végül rá kellett jönnöm, hogy itt ez a "divat". A paréjok (és itt fiatal férfiakat vettem ezen jelző alá) leköpködnek a hídról a gyanútlan hajókázókra. Mi persze szerfelett "büszkék" lehetünk magunkra, ugyanis sikeresen eltaláltak bennünket és mindezt nagy üdvrivalgás követte, így elmondhatjuk magunkról, hogy "igen, minket még le is köptek a nagy párizsi paréjok". És mi is lenne ez más, mint mindkettőnk dicsősége, hiszen ez azért nem mindenkivel esik meg, aki Párizsba téved!? :) Sebaj. Majd holnapra kialusszuk magunkból az előző szállásunk óta éppen csitulni akaró undort. Harmadik nap Reggel nagyon fáradtan ébredtünk és mivel már harmadik napja cipeltem elfogyasztott ételeim minden salakanyagát, gondoltam, ma reggel kivételt teszek és megpróbálom végre a lehetetlen: elmegyek wc-re. Sikerélmény nem övezte próbálkozásomat, ám annál nagyobb megvetés, ami a buszhoz való érkezünkkor fogadott, mivel két percet bírtunk késni. (Megjegyzem, tegnap egy komplett családot kutattunk fél órán át és délután is elkevert néhány asszonyka, de ez mit sem vesz le a mi bűnünkből.) Ettől kezdve minden egyes népszámlálásnál külön megnézték, hogy mi megvagyunk-e. Persze ott voltunk, de a tegnapi nap után már csak a sor végén voltam hajlandó közlekedni, mert kellett még a lábam. :) Az impresszionisták múzeumában külön mentünk a csoporttól, mert itt - kivételesen - nem kértünk idegenvezetést. Még a bejáratnál jeleztük (!), hogy nem velük vagyunk, mégis megtörtént. Ahogy beértünk, rögtön a mosdó irányába indultunk, hogy ne menetközben kelljen ilyen jellegű problémáinkat orvosolni. Hiba volt. A csoport - idegenvezetőjükkel az élen - épp akkor jött be és ott várakoztak, ahol én is Petyre vártam. Egyszer csak hallom, ahogy "kedvenc" hölgy utastársam üvölt, mint a fába szorult féreg, hogy menjünk már. Mondom nagy ártatlanul, hogy hiszen nem is megyünk velük, mire ő: "akkor szólhattatok volna, eddig csak rátok vártunk!" ????? Mi ez az egész? Honnan tudnám, hogy ránk várnak, amikor jelen helyzetben közünk nem volt hozzájuk? És mi ez a hang, amit megengedett magának? Honnan vette a jogalapot, hogy az idegenvezető szerepét átvéve, ő dirigáljon egyáltalán? Nagyon kiakadtam, ennyire bunkó nem lehet valaki. Legalább utólag kért volna bocsánatot, de meggyőződése volt, hogy ő jogosan és mindenek előtt a lehető legmagabiztosabban járt el. Én meg alig tudtam nézni a gyönyörű festményeket, mert forrt bennem a méreg. Hogy tudtak ennyi idiótát összeszedni? Este kabaréba mentünk. Nagyon hangulatos kis hely volt, de mindössze hatan szerettük volna megnézni. Pedig az igazán párizsias hangulat itt tetőzik. Csodálatos volt és vicces, az énekhangoktól az emberen végigfutott a hideg és az egyik vendég férfi kánkánjától a nevetést alig lehetett abbahagyni. Amikor vége volt, a legnagyobb mámorban tértünk vissza a buszhoz, a kezemben egy lufivirággal, amit előzőleg a kabaréban kaptam. Egy csoportnyi morgó fapofa várt ránk, hogy KÉSTÜNK. Késtünk? Mi egy - mondhatni drága - előadáson vettünk részt, amíg a többiek sétálhattak, sőt Péter (idegenvezető) még el is akarta őket vinni valamerre, hogy ne legyen unalmas, de senki sem csatlakozott hozzá. Mi az, hogy késtünk!? Itt dobtam el az agyam. Ennyire nem lehet egy társaság önző? Pedig... Elvárták volna, hogy amikor lejár az idő - amiről mi mit sem tudtunk -, hagyjuk ott az előadást és szálljunk fel a buszra. Szerintem nagyjából 10 perccel később érhettünk, de ha nem, az sem baj. Nem tud érdekelni, hogy mi a nyomoruk. És innen már csak mosolyogtam az egészen. Negyedik nap Ma már nem kísérleteztem, inkább elsőként ültem a buszra. :) Mivel a lehető legkevesebb időt igyekeztem tölteni "imádott" csoportunk társaságában, ez a nap mondhatni nyugalomban telt. Persze egy ásványvizet nem vehettünk, mert mindenki ujjal mutogatott ránk, hogy megint (!) ránk kell várni, de már nem idegesítettem rajta magam. Ezek ilyenek és kész. Bízom benne, hogy többet nem hoz össze velük a sors. Ötödik nap Ma az Eurodisney-nél kezdtük a napot, mivel az oda induló utastársaink egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a busznak nem volt feladata őket odavinni. Sőt! Ők ezért egy fillért nem fizettek külön, viszont rabolták a többi utas idejét (közvetett módon a pénzét), hiszen kerülőt kellett miattuk tenni reggel és este is. Közben elköszönt tőlünk Péter, mivel hazarepült és a csoportot rábízta egy kolléganőjére. Ez volt a legnagyobb huszárvágás az akkori helyzetben. Ő legalább - no meg a sofőrök - jó fejnek bizonyult és szórakoztató volt, ami által könnyebb volt elviselni az egész helyzetet. Valahogy fel tudta oldani ezeket a feszültségeket. A Suták ma kétfelé szakadtak: az egyik fele mégis elment játszani, a másik két "kedvencem" kiugrott az étteremnél a buszból és attól kezdve annak 50 méteres körzetéből nem mozdultak el, így biztosítva be magukat az eltévedés ellen. :) Végigrohantunk (metróval és gyalog) Párizson, hogy megtaláljuk Napóleon ágyúit. Nem is írom le ennek kálváriáját, de végül meglett. Mire odaértünk bevásárlás után az étterembe, úgy éreztem, nem akarok onnan elmenni már sehova. Még egy kis vásárlás, aztán egy kedves lánnyal a csoportból kávéztunk a Tülériák kertjében. Aztán elindultunk haza. És végül... Elértük a benzinkutat Mo-on, ahol a Suták elhagytak bennünket. Hittük mi. Mielőtt továbbindultunk volna, az egyikük megjelent, hogy a fia az autópálya másik oldalán lévő benzinkútnál vár bennünket, mert hiszen onnan indultunk, ezért azt adták meg neki. Kitalálták, hogy a busz (no, meg a 25 utas) vigye át őket az út túloldalára, hiszen a csomagjaikkal nem tudnak átmenni az autópályán. Mit mondana erre német honban élő sógornőm? "Ah, Mensch!" Ami cseppet sem pozitív feljajdulás. :)))

Spontán

"Ugh!" - mondta az ősember, miután ráeszmélt, hogy a mammut észrevétlenül mögésurrant...