Még nem is meséltem

Egy hete voltunk koncerten a Margit-szigeten. Ez önmagában nem egy nagy szám, ilyen jellegű kulturális elfoglaltságainkról időnként beszámolok. A körülmények viszont nem mindennapiak voltak. Szabadtéri koncert volt. Aki felidézi magában az elmúlt időszak időjárását, már kezdhet kuncogni: nem volt esőnap, megtartották a koncertet. Esernyőt természetesen nem vihettünk, hiszen rontotta volna a mögöttünk ülők színpadra látási esélyeit. Tehát dönthettünk: vagy megoldjuk a problémát vagy nem megyünk el, ami a jegyek árának és a koncert nagyszerűségének függvényében szóba sem kerülhetett. Maradt tehát az esőkabát. Csakhogy nekünk nincs. :)
Mivel aznapi elfoglaltságom nem engedte meg, hogy utána szaladgáljak, ötletelnem kellett, mivel is védhetnénk meg magunkat az eszetlen mennyiségű csapadéktól. Sógoromnak hála éppen a lakásban tartózkodott egy óriási, fekete kukazsák. Hacsak a fejnek kivágok egy részt, már jó szolgálatot tett volna egy ember teljes levédésére, no de mi ketten mentünk. Csináltam hát belőle takarót. :) Aztán kerestem egy kicsi - színében a többi elemhez hű - fekete zacsit, amit Életem Párájának okos kis fejére szántam. Gyors ollócsattogás és már indultunk is.
Az esőzésnek és az állandó budapesti útépítésnek köszönhetően eleve késésben voltunk, ám ahogy odaértünk a lejáróhoz, láttuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Hatalmas mennyiségű autó tartott mindkét irányból (Pest és Buda) a sziget egyetlen parkolójába, így lépésben ugyan, de végül leparkoltunk és szinte futva mentünk a koncertre. Megvártak. Tudták, hogy nem egyszerű az érkező emberek helyzete, ezért csúsztatással kezdtek. Mikor odaértünk és megtaláltuk a helyünket, szomorúan kellett tudomásul venni, hogy valaki elfoglalta. Mivel nem magyarul beszéltek, elmagyaráztuk nekik, hogy a sor jó, csak nem a jobb-, hanem a balközép az ő székük lelőhelye.
Végre hozzájutottunk jól megérdemelt helyünkhöz. Először előkaptam egy rongyit és letörölgettem a vizes székeket, majd leültünk és jött a "beöltözési" fázis. Eleve bőrdzsekiben mentünk, hogy az ne ázzon át, majd betakaróztunk a nagy lepellel. Végül én kapucnit tettem fel, Életem Párája pedig egy Extrametál feliratú csákóban virított. Vicces volt. De az már egyenesen hahotázásra késztetett, hogy miután akkurátusan becsomagoltuk magunkat és elhelyezkedtünk, ömleni kezdett az eső. A sok kerek zacsifej szenvtelen arckifejezéssel tűrte, hogy még egyet bőrig ázik a koncert előtt. Elkezdődött a koncert, igyekeztünk ráhangolódni. A tapsunk még egy ideig szétporlasztotta a kezünkön lévő vizet, ami kisebb "porfelhőt" varázsolt a nézőközönség köré.

Mesébe illő jelenet volt. Az eső lassan elállt. Mintha nem hallotta volta a saját csobogása miatt a gyönyörű zenét, ezért megszűnt zajongani. A nézőtér pedig olyan volt, mintha ezer kis pislogó béka kandikálna ki egy tóból és ámult révületben hallgatná egy tündér varázsos énekét. Mert tündérek dalolnak így.

A viszontagságok ellenére vidám voltam és - az égbolttal ellentétben - felhőtlen. Noha a ruhánk bizonyos részeken így is átázott, egy percét sem bántam meg.