Én csak...

azt mondtam neki, hogy ne beszéljen az expasijáról. Bármi másról, csak róla ne. Van lánya, munkája, új lakása... Azóta nem szól hozzám. Időnként egy-egy levélben az orrom alá dörgöli, hogy mekkora egy hálátlan szemét vagyok. Bezzeg a barátság mit jelent az ő számára ! - velem ellentétben. Persze a hetekkel ezelőtt elküldött levelemre nem válaszol. Megint csak róla van szó. Mindig csak róla van szó. Csak neki rossz ezen a világon. Hiába magyarázom, hogy a saját maga ellensége, mégis szembe megy az árral. Aztán panaszkodik. Folyton panaszkodik. Reggel, délben, este, hétvégén, hétköznap, éjjel, nappal, evés közben, vécén ülve, napsütésben, esőben, télen, nyáron, mindegy: panaszkodik. Már hét éve csinálom ezt. Most végleg elegem lett. A nekem szegezett támadása rágja az agyamat, bolygatja a gondolataimat, belekúszik a magányos perceimbe, nem hagy pihenni egy percre sem. Követelőzik, számon kér, vádol. Ugyan miféle barátság az ilyen? Csak állok, az égre nézek széttárt karokkal, kétségbe esve: "Nem tudok mit kezdeni az efféle népséggel, Uram. Tényleg ennyire fontos, hogy ezeket az embereket hozzám irányítsd?! Nem kaphatnék esetleg plusz energiákat, vagy néha napján egy kis pihenőt? Vagy csak add meg nekem azt a látszatot, hogy nem cselekedtem hiába!"

Barátság

“Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.” (Müller Péter: Szeretetkönyv) Tegnap egy régi kollégám/barátom járt nálunk vendégségben és felidéztük a közös kapcsolatokat, az ismerősökkel való viszonyaink jelenlegi állását. Meglepődve kellett tudomásul vennem, hogy sok korábbi barátról (?) még csak nem is tudok semmit évek óta. Ki férjhez ment, ki elvált, ki gyermeket szült, ki külföldre költözött... és még sorolhatnám azokat a tényeket, amikről egy-egy ilyen beszélgetés folyamán értesülök. Rájöttem, hogy a felnőttkori barátságok egy teljesen más értelmezést kapnak, mint gyermekkorunk homokozós / utcai bandázós / egymás uzsonnáját kikunyizós barátai. Ezekre mindig jó érzéssel gondolunk, noha nem voltak mindig felhőtlenek. Valahogy nem tudnak eltűnni az élet útvesztőiben, kedves emlékekként jönnek elő gondolatainkban. A felnőtt világ más. Érdekek hálójába beragadva sokszor hajlamosak vagyunk összekeverni a barátságot a kapcsolati tőke bővítése irányába tett kísérleteinkkel. Ám szerencsére mindig adódnak embert próbáló szituációk, amelyek során megmutatkozik, ki is a valódi barát. Mára alig maradt egy-kettő. Volt, aki a külföldre költözése által már haszontalannak tartotta az efféle kapcsolatokat. Volt, aki csak arra használt barátság címén, hogy a magánéleti problémáival nyomasszon és amikor jeleztem, hogy másról beszéljen, mert erre már nem igazán vagyok kíváncsi, egyszerűen elmaradt az életemből. Persze olyan is akadt, aki úgy érezte, hogy a barátságot érdemes feláldozni egy olyan férfiért, aki arra a szerelemre nem volt érdemes. Aztán a férfi is repült, a barátság is elmúlt. Én látom a mindennapokban, hogy nehéz egy ilyen emberrel kellemes és mindent legyőző barátságot ápolni, akinek az élete - történetesen egy beteg kisgyerek okán - más fordulatot vett. Nem is várható el senkitől. Már nem tudok bulizgatni járni, az értékeim között a család van az első helyen, és hozzám kell igazodni minden találkozás alkalmával, de mégis vannak, akik szeretnek engem, és tudnak, akarnak ehhez alkalmazkodni. És van olyan, aki mindig mellettem van, el tudja nézni a botlásaimat, felül tud emelkedni a sértéseimen és újult erővel belevetni magát ebbe a barátságnak nevezett emberi kapcsolatba. Ő a kedvenc. :) “Amikor minden hír rossz, és az ég teljesen szürke, és az összes csoki elfogyott, az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy van egy olyan barátom, mint te.” Szeretem az ismerőseimet és fontos számomra, hogy mi történik velük, hogyan élik meg az örömeiket, bánataikat vagy csak egyáltalán a mindennapjaikat. Ha kapcsolatot szeretnék velük tartani, az azért van, mert az általánosságban általam szeretett emberiség táborából ők a kiválasztottak, akikre külön energiákat is képes vagyok fordítani. Szeretnék is, ahogy csak erőm engedi. Az a helyzet, hogy Anyuka azért megmaradt nőnek, munkatársnak, ismerősnek, barátnak - egy csomó dolog érdekli a pelenkán kívül. :)

Szervezetlen az egész

Én ezt nem értem. Ha csak józan fejjel végiggondolom a körülöttem folyó mindennapos dolgokat, nem csodálom, ha megtébolyodok. Pusztán egy vízóra cseréjére négy napja vártam itthon ülve úgy, hogy előre megadott időre jöttek. Vagyis nem jöttek. De ezt csinálja a festő, a redőnyös, az ablakot cserélő és minden szak(?)ember. Ha végre ideér, a munkája csapnivaló, de a megállapodással ellentétben egy jóval magasabb összeg vándorol ki a pénztárcámból. Az orvos jó esetben egy hónap múlva már tud fogadni, de azt is még átteszi másik időpontra. Ha végre bejutok hozzá, kioktat, érezteti nálam okosabb mivoltát, de a konkrét gyógyítás kapcsán széttárja a kezét. Azt hangoztatom, nem vagyok kiszolgáltatva nekik, hiszen máshoz is vihetem a pénzem (és nagyon sok pénzbe kerül minden), ő majd jól tönkre megy. De nagy tévedés. A másik is ugyanezt csinálja. Csak helyrajzi kérdés, melyik TrógerfiSámuel zsebében köt ki a selejtes munka ellenértéke. Ha én így tartanék határidőket, így ígérnék mindent és ellenben ennyire futná csak a teljesítményemből, bizony nem lenne kenyér az asztalomon. Tulajdonképpen nem értem, min csodálkozok? Így tengeti mindennapját a MAGYAR. Tolakodik, pofátlankodik, lop, csal, hazudik, sunnyog, embereket gázol és ver agyon, mert ez a "divat" manapság. Próbál a maga módján boldogulni, többnyire felrúgva a szabályokat. Lehetőleg minél kevesebb munkával minél több pénzt hazalapátolni. Akik másként szeretnének előrejutni, azok - velem együtt - nehezen élik a napjaikat ilyen körülmények között. Pedig csak a megfelelő embereket kellene ülteti a megfelelő helyre, akik át tudják gondolni és meg tudják szervezni, hogy minden működőképes legyen. De a mai vezetők többsége inkább főnök, mint vezető. Az autokrata megnyilvánulás, a hatalom fitogtatása a sajátjuk, nem az ésszerű irányítás, pláne nem a humánus gondolkodás. Mindegy, milyen nagyságrendben gondolkodok, valahogy azt látom, hogy átgondolatlanul, agyatlanul működnek a dolgok: a lakóközösségnél, az intézményekben/munkahelyeken, a városban, az országban, a világban... Az univerzum Földön kívüli része csak azért lehet (még!) kivétel, mert ott nem vagyunk jelen - mi, emberek. Előrelátó gondolkodás?! Istenem! Ezzel a szóval ebben a világban már szinte káromkodok...

Visszaültem...

... ÉLETEM száguldó kocsijára. Eléggé megütöttem magam, amikor leestem, de a szárat nem engedhettem el. Az arcomat teljesen lehorzsoltam, ahogy vonszolt magával méterről méterre, és minden porcikámban sajogtam. Üvöltöttem, ahogy egyre mélyebben szántott belém a fájdalom, ugyanakkor tudtam, hogy vissza kell másznom rá. Hiszen azon a bakon én vagyok a hajtó, és az utasaimnak szüksége van rám! Kimerültem és elcsüggedtem, éreztem, ahogy távolodik tőlem kedvenc kísérőm, végül alig maradt erőm. Szükségem volt segítségre. De most itt vagyok. Tovább vágtat velem az én hintóm rögös, nehéz terepeken, én pedig magabiztosan ülök rajta. Tudom, mi a feladatom, tartom a gyeplőt. Így ha egyszer a végére érek az útnak, akkor talán elmondhatom magamról, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy a nehézségek ellenére is kényelmes útjuk legyen, és biztonságban érkezzenek meg a rám bízott emberek. De jaj az utazás szabályait megszegőknek! Kíméletlenül odasújtok az ostorommal. :)

Eltűn(őd)ve

Padló körüli időszakom volt. Ilyenkor az ember elfelejti a körülötte élő rokonokat, barátokat, ismerősöket, csak kutyamódra nyalogatja a szerzett sebeit, hátha az állatnál oly jól bevált módszerrel gyorsabban gyógyulnak. De persze nem. Viszont aki nem szokott hozzá a környezetemben, hogy még egy magamfajta "lélekgyógyítónak" is lehetnek olyan órái, hogy senkit sem látna, senkivel sem beszélne, annak bizony meglepő és felháborító lehet egy-egy meg nem válaszolt sms, levél, egy-egy elhalasztott találkozás. Pedig ilyen elesettnek és szomorúnak és dühösnek éreztem magam akkor, amikor négy év várakozás és tudatlanság után véletlenül kiderült, hogy a gyermekem egy különösen ritka szindrómában szenved. Vagyis talán nem szenved, csak bátran viseli annak minden következményét. Annyi mondat kavarog a fejemben és annyi kérdés... Egyszer talán kiírom magamból, de nem most. Most még nem.

Esti gondolat

"Akkor és ott felálítottam magamnak egy szabályt, és megfogadtam, hogy minden későbbi döntésem során alkalmazkodom majd hozzá. Különválogatom az érveket, hogy lássam, melyeket diktálja félelem, s melyeket a kreatív ösztön, majd azt a döntést választom, amelyet a legtöbb kreatív indok támogat. Azt hiszem, a nárciszok és sáfrányok is ilyesfajta szabályt követnek, amikor átfurakodnak a fagyos téli sártakarón." (Katharine Butler Hathaway)

A barátnőm volt...

Egy éve már, hogy nem beszélünk. Egy ideig sokat gondoltam rá (eleinte haraggal), aztán egyszercsak éreztem a hiányát és álmomban is gyakran megjelent, de végül elmaradt a gondolataimból és az álmaimból is. Nem keresett és én nem éreztem, hogy az utolsó levélváltásunk után lenne még mondanivalóm a számára. Mélyen megbántott. Mára már nincs tüske bennem, már csak kis heg maradt a nyomában. És ő most feltépné... Emlékszem, egy szülinap körüli perpatvar miatt történt. Egy szerelem miatt. Sosem hittem volna, hogy a számomra oly fontosnak vélt ember így dobja el a közöttünk lévő barátságot - lazán, fölényesen, hetykén, ahogy részeg ember legyint a világra mámoros állapotában, mert akkor épp nem fáj az élet. Most már tudom, hogy kijózanodott és nyalogatná a rózsaszín állapotában szerzett sebeket, csakhogy eltávolodtak tőle az emberek és senki sem akar segíteni gyógyulni. Mert ha feljavul, újabb marásokkal hálálja meg a támogatást. Sokat törtem a fejem, vajon miért sodorta hozzám az élet. Azt hittem, az a feladatom, hogy támaszt nyújtsak a betegségéből eredő fájdalmainál. De nem. Ő túlmutat az én erőmön. És nagyon sajnálom őt, de képtelen vagyok újra belevágni. :(