Én csak...

azt mondtam neki, hogy ne beszéljen az expasijáról. Bármi másról, csak róla ne. Van lánya, munkája, új lakása... Azóta nem szól hozzám. Időnként egy-egy levélben az orrom alá dörgöli, hogy mekkora egy hálátlan szemét vagyok. Bezzeg a barátság mit jelent az ő számára ! - velem ellentétben. Persze a hetekkel ezelőtt elküldött levelemre nem válaszol. Megint csak róla van szó. Mindig csak róla van szó. Csak neki rossz ezen a világon. Hiába magyarázom, hogy a saját maga ellensége, mégis szembe megy az árral. Aztán panaszkodik. Folyton panaszkodik. Reggel, délben, este, hétvégén, hétköznap, éjjel, nappal, evés közben, vécén ülve, napsütésben, esőben, télen, nyáron, mindegy: panaszkodik. Már hét éve csinálom ezt. Most végleg elegem lett. A nekem szegezett támadása rágja az agyamat, bolygatja a gondolataimat, belekúszik a magányos perceimbe, nem hagy pihenni egy percre sem. Követelőzik, számon kér, vádol. Ugyan miféle barátság az ilyen? Csak állok, az égre nézek széttárt karokkal, kétségbe esve: "Nem tudok mit kezdeni az efféle népséggel, Uram. Tényleg ennyire fontos, hogy ezeket az embereket hozzám irányítsd?! Nem kaphatnék esetleg plusz energiákat, vagy néha napján egy kis pihenőt? Vagy csak add meg nekem azt a látszatot, hogy nem cselekedtem hiába!"