Barátság

“Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.” (Müller Péter: Szeretetkönyv) Tegnap egy régi kollégám/barátom járt nálunk vendégségben és felidéztük a közös kapcsolatokat, az ismerősökkel való viszonyaink jelenlegi állását. Meglepődve kellett tudomásul vennem, hogy sok korábbi barátról (?) még csak nem is tudok semmit évek óta. Ki férjhez ment, ki elvált, ki gyermeket szült, ki külföldre költözött... és még sorolhatnám azokat a tényeket, amikről egy-egy ilyen beszélgetés folyamán értesülök. Rájöttem, hogy a felnőttkori barátságok egy teljesen más értelmezést kapnak, mint gyermekkorunk homokozós / utcai bandázós / egymás uzsonnáját kikunyizós barátai. Ezekre mindig jó érzéssel gondolunk, noha nem voltak mindig felhőtlenek. Valahogy nem tudnak eltűnni az élet útvesztőiben, kedves emlékekként jönnek elő gondolatainkban. A felnőtt világ más. Érdekek hálójába beragadva sokszor hajlamosak vagyunk összekeverni a barátságot a kapcsolati tőke bővítése irányába tett kísérleteinkkel. Ám szerencsére mindig adódnak embert próbáló szituációk, amelyek során megmutatkozik, ki is a valódi barát. Mára alig maradt egy-kettő. Volt, aki a külföldre költözése által már haszontalannak tartotta az efféle kapcsolatokat. Volt, aki csak arra használt barátság címén, hogy a magánéleti problémáival nyomasszon és amikor jeleztem, hogy másról beszéljen, mert erre már nem igazán vagyok kíváncsi, egyszerűen elmaradt az életemből. Persze olyan is akadt, aki úgy érezte, hogy a barátságot érdemes feláldozni egy olyan férfiért, aki arra a szerelemre nem volt érdemes. Aztán a férfi is repült, a barátság is elmúlt. Én látom a mindennapokban, hogy nehéz egy ilyen emberrel kellemes és mindent legyőző barátságot ápolni, akinek az élete - történetesen egy beteg kisgyerek okán - más fordulatot vett. Nem is várható el senkitől. Már nem tudok bulizgatni járni, az értékeim között a család van az első helyen, és hozzám kell igazodni minden találkozás alkalmával, de mégis vannak, akik szeretnek engem, és tudnak, akarnak ehhez alkalmazkodni. És van olyan, aki mindig mellettem van, el tudja nézni a botlásaimat, felül tud emelkedni a sértéseimen és újult erővel belevetni magát ebbe a barátságnak nevezett emberi kapcsolatba. Ő a kedvenc. :) “Amikor minden hír rossz, és az ég teljesen szürke, és az összes csoki elfogyott, az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy van egy olyan barátom, mint te.” Szeretem az ismerőseimet és fontos számomra, hogy mi történik velük, hogyan élik meg az örömeiket, bánataikat vagy csak egyáltalán a mindennapjaikat. Ha kapcsolatot szeretnék velük tartani, az azért van, mert az általánosságban általam szeretett emberiség táborából ők a kiválasztottak, akikre külön energiákat is képes vagyok fordítani. Szeretnék is, ahogy csak erőm engedi. Az a helyzet, hogy Anyuka azért megmaradt nőnek, munkatársnak, ismerősnek, barátnak - egy csomó dolog érdekli a pelenkán kívül. :)