A barátnőm volt...

Egy éve már, hogy nem beszélünk. Egy ideig sokat gondoltam rá (eleinte haraggal), aztán egyszercsak éreztem a hiányát és álmomban is gyakran megjelent, de végül elmaradt a gondolataimból és az álmaimból is. Nem keresett és én nem éreztem, hogy az utolsó levélváltásunk után lenne még mondanivalóm a számára. Mélyen megbántott. Mára már nincs tüske bennem, már csak kis heg maradt a nyomában. És ő most feltépné... Emlékszem, egy szülinap körüli perpatvar miatt történt. Egy szerelem miatt. Sosem hittem volna, hogy a számomra oly fontosnak vélt ember így dobja el a közöttünk lévő barátságot - lazán, fölényesen, hetykén, ahogy részeg ember legyint a világra mámoros állapotában, mert akkor épp nem fáj az élet. Most már tudom, hogy kijózanodott és nyalogatná a rózsaszín állapotában szerzett sebeket, csakhogy eltávolodtak tőle az emberek és senki sem akar segíteni gyógyulni. Mert ha feljavul, újabb marásokkal hálálja meg a támogatást. Sokat törtem a fejem, vajon miért sodorta hozzám az élet. Azt hittem, az a feladatom, hogy támaszt nyújtsak a betegségéből eredő fájdalmainál. De nem. Ő túlmutat az én erőmön. És nagyon sajnálom őt, de képtelen vagyok újra belevágni. :(