Nem egy cipőben járunk

Ma nehezen indult a nap. Már az éjszakai mászkálás és nyugtalanság előre jelezte, hogy kisfiamnak ma meggyűlik a baja a világgal. Nem tévedtem. Újra kezdődik az óvoda és az ezzel szorosan együtt járó hiszti. "Miért viszel engem oda, amikor tudod jól, mennyire utálom?" - kérdezi rendszerint. De ma ennél is továbbment. Ölelte a nyakam és sírt. Itthon még kikelt magából, de az oviban hang nélkül. Az sokkal jobban fájt. Alig tudtam elengedni. Már évek óta jár közösségbe, de ilyen még nem volt.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)

Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.

Visegrád

Szépségek

Képzeljétek, megtáltosodtak a virágaim!

Mindig arra panaszkodok, hogy ami egyszer elvirágzott itt a lakásban, többé sosem mutatkozik, erre most mindenki hivalkodni akar. Micsoda egy társaság! Versenyt tündökölnek és elvárják, hogy folyton fényképezzem őket.

Igazi nőcik... :)

Hétvégi virágok

Annától láttam, hogy milyen nagyszerű dolog körbenézni édesanyáink kertjében. Ezek a virágok az én Mamikám udvarát ékesítik.

Lälätike

Emlékszem, milyen fantasztikus gyermekkorunk volt.
Együtt játszottunk "Marisat", együtt cigánykerekeztünk a homokban, együtt kunyiztuk el a szomszéd srác lekváros kenyerét, együtt mentünk mindenhova, legyen az iskola, bolt, esetleg világgá, ahogy együtt lógtunk a vasárnapi misékről is. Együtt jártunk teniszedzésre, együtt vívtuk meg a serdülőkori csatáinkat és együtt nőttünk fel. Tele van a tarsolyunk vidám történetekkel.

Ma már külön éljük a mindennapjainkat. Külön szervezzük a családi dolgainkat, külön városban élünk, különböző az érdeklődési körünk és külön - no meg néha együtt is - emlékezünk vissza ezekre az időkre. Mégis...
Valahányszor eszembe jutnak ezek az élmények, mindig mintha újra átélném őket. Vele. Ahogy védelmezett engem, ahogy a kezemet fogta csendesen és hagyta, hogy beszéljek helyette, ahogy egyezkedni lehetett vele a csokijáért a helyette elvégzett házimunkára. Szép volt és megismételhetetlen. Mindig is szerettem a testvérének lenni. :)

Boldog születésnapot, Zuzikám!

Még nem is meséltem

Egy hete voltunk koncerten a Margit-szigeten. Ez önmagában nem egy nagy szám, ilyen jellegű kulturális elfoglaltságainkról időnként beszámolok. A körülmények viszont nem mindennapiak voltak. Szabadtéri koncert volt. Aki felidézi magában az elmúlt időszak időjárását, már kezdhet kuncogni: nem volt esőnap, megtartották a koncertet. Esernyőt természetesen nem vihettünk, hiszen rontotta volna a mögöttünk ülők színpadra látási esélyeit. Tehát dönthettünk: vagy megoldjuk a problémát vagy nem megyünk el, ami a jegyek árának és a koncert nagyszerűségének függvényében szóba sem kerülhetett. Maradt tehát az esőkabát. Csakhogy nekünk nincs. :)
Mivel aznapi elfoglaltságom nem engedte meg, hogy utána szaladgáljak, ötletelnem kellett, mivel is védhetnénk meg magunkat az eszetlen mennyiségű csapadéktól. Sógoromnak hála éppen a lakásban tartózkodott egy óriási, fekete kukazsák. Hacsak a fejnek kivágok egy részt, már jó szolgálatot tett volna egy ember teljes levédésére, no de mi ketten mentünk. Csináltam hát belőle takarót. :) Aztán kerestem egy kicsi - színében a többi elemhez hű - fekete zacsit, amit Életem Párájának okos kis fejére szántam. Gyors ollócsattogás és már indultunk is.
Az esőzésnek és az állandó budapesti útépítésnek köszönhetően eleve késésben voltunk, ám ahogy odaértünk a lejáróhoz, láttuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Hatalmas mennyiségű autó tartott mindkét irányból (Pest és Buda) a sziget egyetlen parkolójába, így lépésben ugyan, de végül leparkoltunk és szinte futva mentünk a koncertre. Megvártak. Tudták, hogy nem egyszerű az érkező emberek helyzete, ezért csúsztatással kezdtek. Mikor odaértünk és megtaláltuk a helyünket, szomorúan kellett tudomásul venni, hogy valaki elfoglalta. Mivel nem magyarul beszéltek, elmagyaráztuk nekik, hogy a sor jó, csak nem a jobb-, hanem a balközép az ő székük lelőhelye.
Végre hozzájutottunk jól megérdemelt helyünkhöz. Először előkaptam egy rongyit és letörölgettem a vizes székeket, majd leültünk és jött a "beöltözési" fázis. Eleve bőrdzsekiben mentünk, hogy az ne ázzon át, majd betakaróztunk a nagy lepellel. Végül én kapucnit tettem fel, Életem Párája pedig egy Extrametál feliratú csákóban virított. Vicces volt. De az már egyenesen hahotázásra késztetett, hogy miután akkurátusan becsomagoltuk magunkat és elhelyezkedtünk, ömleni kezdett az eső. A sok kerek zacsifej szenvtelen arckifejezéssel tűrte, hogy még egyet bőrig ázik a koncert előtt. Elkezdődött a koncert, igyekeztünk ráhangolódni. A tapsunk még egy ideig szétporlasztotta a kezünkön lévő vizet, ami kisebb "porfelhőt" varázsolt a nézőközönség köré.

Mesébe illő jelenet volt. Az eső lassan elállt. Mintha nem hallotta volta a saját csobogása miatt a gyönyörű zenét, ezért megszűnt zajongani. A nézőtér pedig olyan volt, mintha ezer kis pislogó béka kandikálna ki egy tóból és ámult révületben hallgatná egy tündér varázsos énekét. Mert tündérek dalolnak így.

A viszontagságok ellenére vidám voltam és - az égbolttal ellentétben - felhőtlen. Noha a ruhánk bizonyos részeken így is átázott, egy percét sem bántam meg.

A hajón

Az utóbbi időben egyre csak esett az eső. Bármerre mentünk, folyton az esernyő foglalta le az egyik kezemet és olyankor úgy éreztem, de jó lehet polipnak lenni nyolc karral. Főként amikor gyereket is cipel magával az ember a maga kis ezernyi szükséges holmit tartalmazó batyujával (enni- és innivaló, kabát, sapka, a kedvenc játék, stb). Nem történt ez másként vasárnap sem, amikor egy korábban megvásárolt jeggyel elindultunk megnézni gyermekem kedvenc együttesét egy gyerekprogramokra "szakosodott" hajón. Időben érkeztünk. Ám még be sem állt a hajó, már bőrig áztunk, mert a tömegben nem tudott érvényesülni szegény esernyőnk. Ahogy szálltunk be a hajóba, tudomásul kellett vennünk, hogy az udvarias neveltetésünk okán bizony folyton a perifériára szorultunk, így eltartott egy ideig, mire sikerült a hajótérbe jutni. És itt jött a java.
A jegyek ellenőrzéséhez felállított asztalok a hajótest másik felében voltak, így aztán aki mögöttünk érkezett, az is elszáguldott mellettünk, elhappolva az arcfestéshez szükséges sorszámokat, ami limitált volt. Mondanom sem kell, hogy a két gyerek közül egyiknek sem jutott. De nem volt ez másként az alsó térben lévő székekkel sem. Noha rengeteg hely volt, valahogy tízesével foglalták az emberek. Mire odakerültünk, hogy megkaptuk az érvényesítő karszalagot, se hely, se sorszám. Ahogy elindultunk a hajó hátsó fele felé, hogy az ablak melletti (egymás mögött elhelyezett) négy székre leüljünk, a pultban dolgozó férfi mondta, hogy menjünk fel az emeletre, ott vannak kényelmes asztalok. És valóban. Nagyon kellemes helyünk volt, senki nem jött a környékünkre sem. Végig tudtuk nézni az emeleten kialakított játéklehetőségeket, a bűvészt, az arcfestőket és így tovább. Amikor elindult a hajó, elkezdődött a koncert. Csakhogy fent nem volt jó a hangszóró, nem lehetett hallani, így lementünk. Rengeteg ember ült a székeken, a kisgyerekeknek szintén kisszékeket tettek a színpad elé (nehogy táncolni tudjanak már, logikus). Édesanyám középen letérdelt a két álló gyerek mellé és ott zsibbadt jó időn keresztül, hogy támogatást nyújtson nekik a koncert alatt. Ekkor láttam érkezni az elsőt. A kis unokatesónak ez így uncsi volt, felmentünk tehát az emeletre. És milyen jól tettük! Mivel mindenki az együttes műsorát hallgatta, a lehetőségek tárháza állt előtte. Sőt még egy soron kívüli arcfestést is sikerült összehozni az én kis oroszlánomnak. Még be sem fejezték, már jött az enyém is. Hangos volt a zene, mozdulni nem tudott, abszolút nem élvezte. Megkerestük hát a fogtündért és mindegyikük részt vett egy fogászati szűrésen. Olyan kis ügyesek voltak. Közben a fenti hangfal is megjavult, ezért aztán amikor hallottuk, hogy jobb zene van, táncoltunk egyet fent az emeleten, ahol nem volt tömeg, nem voltak kíváncsi szemek, csak mi. Miután végigjártunk sokféle dolgot, pólót is kaptak a Mamitól, vége lett a koncertnek. És innen jött a rémálom. MINDENKI felnyomult az emeletre. Lökdösték a gyerekeket, kiszorították őket a helyükről, ráadásul egy nő megkérdezés nélkül, pofátlanul a helyemre ültette a gyerekét és az leette a pulcsimat valamivel. A vécén egy nagymama még bement a gyerekek előtt gyorsan, noha azok már táncoltak a szükség előrehaladott állapota miatt. Vajon ki bírja tovább tartani? Egy felnőtt vagy egy gyerek? Bár ilyen esetben mindig megkérdezem magamtól, ki volt ott a felnőtt? :)
A gyerekek csak felnőtt lábakat és fenekeket láttak, még a nem kevés pénzért készített fotón is egy pasi hátsója a háttér. Úgy éreztem megfulladok és agyvérzést kapok. Ez a program a gyerekekről szólna?
Undorító volt és annyira MAGYAR. Az egoizmus fellegvára. Ezek a felnőttek kiszabadultak otthonról és azt hitték, a megvásárolt jegyük mindenre feljogosítja őket. Még arra is, hogy átgázoljanak a gyerekeken. Szép. Én is ÉPP így képzeltem el egy ilyen rendezvényt. :( Hányinger.
A tanulsága pedig? Eddig sem mentünk tömegrendezvények közelébe, ezután sem fogunk. Ez volt az a bizonyos "kutyavásár Budán".