Ha citromot kaptál az élettől...

Ez a nyár nem szeret engem. Ha úton vagyok, Hófehérkéből átmenet nélkül Piroskává éget a Nap, ha esernyő nélkül indulok neki, az alsóneműmből is csavarni lehet a vizet. Időnként úgy érzem, hogy Murphy szeme előtt a törvényei megalkotásakor az én képem lebeghetett.

Történt a napokban, hogy VÉGRE elmentem a strandra. Gyermekem hosszú idők legnagyobb hisztijével indítottunk, így a tervezett málha fele lemaradt, én pedig az idegtől megduplázódott fejmérettel és égnek álló hajjal léptem ki a házból. Tűzött a Nap, én pedig a gyerekkel gyalog vágtam neki az útnak. Nincs messze, mégis egy évszázad telhetett el, míg a papucsban csoszogó kisfiammal elértük a bejáratot. Eddigre ömlött rólam a víz, alig' vártam, hogy csobbanjak. Lepakoltunk, levetkőztünk, bekentük magunkat vastagon naptejjel, aztán irány a víz. Már eltelt vagy három perc, amikor elbújt a Nap a felhők mögé. Persze ez az első strandoláskor szinte fel sem tűnik! Csak a víz élvezete, a felfrissülés, a felhőtlen játék... amíg nem felhős játék lett és mínusz 10 fok. Miután barátnőm csákánnyal léket ütött és kiszabadultam a jég fogságából, rám fagyott a bőröm, majd a vizes fürdőruhám. Eddigre már dörgött az ég is... hazamentünk.

Pár nap múlva újra megkíséreltük. De most felkészülve ám! Interneten, tévén, rádión ellenőriztük: egész nap kánikula lesz. Nos, kánikula volt is.
Mindjárt az öltözőnél fennakadtam egy nénikén, hogy adjak le valami értéktárgyat. Jeleztem, hogy nem kérek szekrényt, köszönöm, mire a hölgy finoman a tudtomra adta, hogy 3 órás jegyem van. ??? Úúúúú. Akkor már tudtam: ím, eljött a világ vége. Egyetlenem nem hozott telefont, így nem szólhattam neki, hogy irány vissza a pénztárhoz. Mentünk ketten kétfelé és amikor újra összetalálkoztunk, Életem Párája elhagyta valahol az amúgy is szűkre szabott jókedvét, no meg a napszemüvegét (ez volt az egyetlen értéktárgya). Rövid tanakodás után lepakoltunk hát a medence közelében és visszamentünk az előző (szintén külön) útvonalon a pénztárhoz. Itt újabb tajtékzás következett. Kedvesem - cseppet sem kedvesen - elmesélte, hogy öltözős bácsika nem adta neki vissza a jegyet, mondván, hogy vegyen újat, ugyan minek ez neki. Persze így nehéz lett volna azt becserélni egy 6 órásra, így hát fogtam magam és felingerelt vadként becsörtettem a férfi öltözőbe, hogy visszaszerezzem a jegyet és talán mindent, amit Életke ott és akkor elhagyott. Csak a jegyet sikerült,a jókedv és társai már seholsem voltak. Mire a bajvívás után végre pénztárhoz értem, várni kellett, mert éppen átadás volt. Beni addigra hisztizett, hogy mi lesz a fürdésével. A pénztáros, nehogy véletlenül hozzá merjünk szólni, még egyet húzott a függönyön - jelzés értékkel. Amikor végre kinyitott, közölte, hogy a nehezen visszaszerzett jegyünkkel nem tud mit kezdeni, nem ő adta ki. Kezdtem érezni, hogy elborul az agyam. A mázli az volt, hogy ráérzett a helyzet súlyára (nem tudom... talán az elvetemült összcsaládi tekintet...) és szólt az előző, tényleg kedves néninek, hogy mielőtt elmegy, még ezt intézze el. Visszakaptuk a pénzünket és beállhattunk a sorba egy újabb jegyért. Ezalatt nagyjából fél óra eltelt a strandolásból. Eddig naggyon élveztük. :)
A barátnőm korábban mondta, hogy az utcában lévő étteremnek vannak székei a strandon belül is, hát nekiiramodtunk, hogy legalább az éhségünket csillapítsuk, ha a dühünket nem is fogjuk tudni pénzzel megváltani. Ez az étterem bírt adni hamburgert, palacsintát, kolbászt. Normál esetben még lehet kapni rántott csirkemellett is, de az - minő meglepetés - épp nem volt. Vasárnapi ebéd gyanánt tehát megtömtem a gyereket hamburgerrel, mindenkit palacsintával, aztán fürödtünk.
És mára mi maradt? Se barna bőr, se símogató víz... Hasmenés. De az bőven. :)

... kérem a tequilát! :)

Én csak...

azt mondtam neki, hogy ne beszéljen az expasijáról. Bármi másról, csak róla ne. Van lánya, munkája, új lakása... Azóta nem szól hozzám. Időnként egy-egy levélben az orrom alá dörgöli, hogy mekkora egy hálátlan szemét vagyok. Bezzeg a barátság mit jelent az ő számára ! - velem ellentétben. Persze a hetekkel ezelőtt elküldött levelemre nem válaszol. Megint csak róla van szó. Mindig csak róla van szó. Csak neki rossz ezen a világon. Hiába magyarázom, hogy a saját maga ellensége, mégis szembe megy az árral. Aztán panaszkodik. Folyton panaszkodik. Reggel, délben, este, hétvégén, hétköznap, éjjel, nappal, evés közben, vécén ülve, napsütésben, esőben, télen, nyáron, mindegy: panaszkodik. Már hét éve csinálom ezt. Most végleg elegem lett. A nekem szegezett támadása rágja az agyamat, bolygatja a gondolataimat, belekúszik a magányos perceimbe, nem hagy pihenni egy percre sem. Követelőzik, számon kér, vádol. Ugyan miféle barátság az ilyen? Csak állok, az égre nézek széttárt karokkal, kétségbe esve: "Nem tudok mit kezdeni az efféle népséggel, Uram. Tényleg ennyire fontos, hogy ezeket az embereket hozzám irányítsd?! Nem kaphatnék esetleg plusz energiákat, vagy néha napján egy kis pihenőt? Vagy csak add meg nekem azt a látszatot, hogy nem cselekedtem hiába!"

Barátság

“Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.” (Müller Péter: Szeretetkönyv) Tegnap egy régi kollégám/barátom járt nálunk vendégségben és felidéztük a közös kapcsolatokat, az ismerősökkel való viszonyaink jelenlegi állását. Meglepődve kellett tudomásul vennem, hogy sok korábbi barátról (?) még csak nem is tudok semmit évek óta. Ki férjhez ment, ki elvált, ki gyermeket szült, ki külföldre költözött... és még sorolhatnám azokat a tényeket, amikről egy-egy ilyen beszélgetés folyamán értesülök. Rájöttem, hogy a felnőttkori barátságok egy teljesen más értelmezést kapnak, mint gyermekkorunk homokozós / utcai bandázós / egymás uzsonnáját kikunyizós barátai. Ezekre mindig jó érzéssel gondolunk, noha nem voltak mindig felhőtlenek. Valahogy nem tudnak eltűnni az élet útvesztőiben, kedves emlékekként jönnek elő gondolatainkban. A felnőtt világ más. Érdekek hálójába beragadva sokszor hajlamosak vagyunk összekeverni a barátságot a kapcsolati tőke bővítése irányába tett kísérleteinkkel. Ám szerencsére mindig adódnak embert próbáló szituációk, amelyek során megmutatkozik, ki is a valódi barát. Mára alig maradt egy-kettő. Volt, aki a külföldre költözése által már haszontalannak tartotta az efféle kapcsolatokat. Volt, aki csak arra használt barátság címén, hogy a magánéleti problémáival nyomasszon és amikor jeleztem, hogy másról beszéljen, mert erre már nem igazán vagyok kíváncsi, egyszerűen elmaradt az életemből. Persze olyan is akadt, aki úgy érezte, hogy a barátságot érdemes feláldozni egy olyan férfiért, aki arra a szerelemre nem volt érdemes. Aztán a férfi is repült, a barátság is elmúlt. Én látom a mindennapokban, hogy nehéz egy ilyen emberrel kellemes és mindent legyőző barátságot ápolni, akinek az élete - történetesen egy beteg kisgyerek okán - más fordulatot vett. Nem is várható el senkitől. Már nem tudok bulizgatni járni, az értékeim között a család van az első helyen, és hozzám kell igazodni minden találkozás alkalmával, de mégis vannak, akik szeretnek engem, és tudnak, akarnak ehhez alkalmazkodni. És van olyan, aki mindig mellettem van, el tudja nézni a botlásaimat, felül tud emelkedni a sértéseimen és újult erővel belevetni magát ebbe a barátságnak nevezett emberi kapcsolatba. Ő a kedvenc. :) “Amikor minden hír rossz, és az ég teljesen szürke, és az összes csoki elfogyott, az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy van egy olyan barátom, mint te.” Szeretem az ismerőseimet és fontos számomra, hogy mi történik velük, hogyan élik meg az örömeiket, bánataikat vagy csak egyáltalán a mindennapjaikat. Ha kapcsolatot szeretnék velük tartani, az azért van, mert az általánosságban általam szeretett emberiség táborából ők a kiválasztottak, akikre külön energiákat is képes vagyok fordítani. Szeretnék is, ahogy csak erőm engedi. Az a helyzet, hogy Anyuka azért megmaradt nőnek, munkatársnak, ismerősnek, barátnak - egy csomó dolog érdekli a pelenkán kívül. :)

Szervezetlen az egész

Én ezt nem értem. Ha csak józan fejjel végiggondolom a körülöttem folyó mindennapos dolgokat, nem csodálom, ha megtébolyodok. Pusztán egy vízóra cseréjére négy napja vártam itthon ülve úgy, hogy előre megadott időre jöttek. Vagyis nem jöttek. De ezt csinálja a festő, a redőnyös, az ablakot cserélő és minden szak(?)ember. Ha végre ideér, a munkája csapnivaló, de a megállapodással ellentétben egy jóval magasabb összeg vándorol ki a pénztárcámból. Az orvos jó esetben egy hónap múlva már tud fogadni, de azt is még átteszi másik időpontra. Ha végre bejutok hozzá, kioktat, érezteti nálam okosabb mivoltát, de a konkrét gyógyítás kapcsán széttárja a kezét. Azt hangoztatom, nem vagyok kiszolgáltatva nekik, hiszen máshoz is vihetem a pénzem (és nagyon sok pénzbe kerül minden), ő majd jól tönkre megy. De nagy tévedés. A másik is ugyanezt csinálja. Csak helyrajzi kérdés, melyik TrógerfiSámuel zsebében köt ki a selejtes munka ellenértéke. Ha én így tartanék határidőket, így ígérnék mindent és ellenben ennyire futná csak a teljesítményemből, bizony nem lenne kenyér az asztalomon. Tulajdonképpen nem értem, min csodálkozok? Így tengeti mindennapját a MAGYAR. Tolakodik, pofátlankodik, lop, csal, hazudik, sunnyog, embereket gázol és ver agyon, mert ez a "divat" manapság. Próbál a maga módján boldogulni, többnyire felrúgva a szabályokat. Lehetőleg minél kevesebb munkával minél több pénzt hazalapátolni. Akik másként szeretnének előrejutni, azok - velem együtt - nehezen élik a napjaikat ilyen körülmények között. Pedig csak a megfelelő embereket kellene ülteti a megfelelő helyre, akik át tudják gondolni és meg tudják szervezni, hogy minden működőképes legyen. De a mai vezetők többsége inkább főnök, mint vezető. Az autokrata megnyilvánulás, a hatalom fitogtatása a sajátjuk, nem az ésszerű irányítás, pláne nem a humánus gondolkodás. Mindegy, milyen nagyságrendben gondolkodok, valahogy azt látom, hogy átgondolatlanul, agyatlanul működnek a dolgok: a lakóközösségnél, az intézményekben/munkahelyeken, a városban, az országban, a világban... Az univerzum Földön kívüli része csak azért lehet (még!) kivétel, mert ott nem vagyunk jelen - mi, emberek. Előrelátó gondolkodás?! Istenem! Ezzel a szóval ebben a világban már szinte káromkodok...

Visszaültem...

... ÉLETEM száguldó kocsijára. Eléggé megütöttem magam, amikor leestem, de a szárat nem engedhettem el. Az arcomat teljesen lehorzsoltam, ahogy vonszolt magával méterről méterre, és minden porcikámban sajogtam. Üvöltöttem, ahogy egyre mélyebben szántott belém a fájdalom, ugyanakkor tudtam, hogy vissza kell másznom rá. Hiszen azon a bakon én vagyok a hajtó, és az utasaimnak szüksége van rám! Kimerültem és elcsüggedtem, éreztem, ahogy távolodik tőlem kedvenc kísérőm, végül alig maradt erőm. Szükségem volt segítségre. De most itt vagyok. Tovább vágtat velem az én hintóm rögös, nehéz terepeken, én pedig magabiztosan ülök rajta. Tudom, mi a feladatom, tartom a gyeplőt. Így ha egyszer a végére érek az útnak, akkor talán elmondhatom magamról, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy a nehézségek ellenére is kényelmes útjuk legyen, és biztonságban érkezzenek meg a rám bízott emberek. De jaj az utazás szabályait megszegőknek! Kíméletlenül odasújtok az ostorommal. :)

Eltűn(őd)ve

Padló körüli időszakom volt. Ilyenkor az ember elfelejti a körülötte élő rokonokat, barátokat, ismerősöket, csak kutyamódra nyalogatja a szerzett sebeit, hátha az állatnál oly jól bevált módszerrel gyorsabban gyógyulnak. De persze nem. Viszont aki nem szokott hozzá a környezetemben, hogy még egy magamfajta "lélekgyógyítónak" is lehetnek olyan órái, hogy senkit sem látna, senkivel sem beszélne, annak bizony meglepő és felháborító lehet egy-egy meg nem válaszolt sms, levél, egy-egy elhalasztott találkozás. Pedig ilyen elesettnek és szomorúnak és dühösnek éreztem magam akkor, amikor négy év várakozás és tudatlanság után véletlenül kiderült, hogy a gyermekem egy különösen ritka szindrómában szenved. Vagyis talán nem szenved, csak bátran viseli annak minden következményét. Annyi mondat kavarog a fejemben és annyi kérdés... Egyszer talán kiírom magamból, de nem most. Most még nem.

Esti gondolat

"Akkor és ott felálítottam magamnak egy szabályt, és megfogadtam, hogy minden későbbi döntésem során alkalmazkodom majd hozzá. Különválogatom az érveket, hogy lássam, melyeket diktálja félelem, s melyeket a kreatív ösztön, majd azt a döntést választom, amelyet a legtöbb kreatív indok támogat. Azt hiszem, a nárciszok és sáfrányok is ilyesfajta szabályt követnek, amikor átfurakodnak a fagyos téli sártakarón." (Katharine Butler Hathaway)