Ha citromot kaptál az élettől...

Ez a nyár nem szeret engem. Ha úton vagyok, Hófehérkéből átmenet nélkül Piroskává éget a Nap, ha esernyő nélkül indulok neki, az alsóneműmből is csavarni lehet a vizet. Időnként úgy érzem, hogy Murphy szeme előtt a törvényei megalkotásakor az én képem lebeghetett.

Történt a napokban, hogy VÉGRE elmentem a strandra. Gyermekem hosszú idők legnagyobb hisztijével indítottunk, így a tervezett málha fele lemaradt, én pedig az idegtől megduplázódott fejmérettel és égnek álló hajjal léptem ki a házból. Tűzött a Nap, én pedig a gyerekkel gyalog vágtam neki az útnak. Nincs messze, mégis egy évszázad telhetett el, míg a papucsban csoszogó kisfiammal elértük a bejáratot. Eddigre ömlött rólam a víz, alig' vártam, hogy csobbanjak. Lepakoltunk, levetkőztünk, bekentük magunkat vastagon naptejjel, aztán irány a víz. Már eltelt vagy három perc, amikor elbújt a Nap a felhők mögé. Persze ez az első strandoláskor szinte fel sem tűnik! Csak a víz élvezete, a felfrissülés, a felhőtlen játék... amíg nem felhős játék lett és mínusz 10 fok. Miután barátnőm csákánnyal léket ütött és kiszabadultam a jég fogságából, rám fagyott a bőröm, majd a vizes fürdőruhám. Eddigre már dörgött az ég is... hazamentünk.

Pár nap múlva újra megkíséreltük. De most felkészülve ám! Interneten, tévén, rádión ellenőriztük: egész nap kánikula lesz. Nos, kánikula volt is.
Mindjárt az öltözőnél fennakadtam egy nénikén, hogy adjak le valami értéktárgyat. Jeleztem, hogy nem kérek szekrényt, köszönöm, mire a hölgy finoman a tudtomra adta, hogy 3 órás jegyem van. ??? Úúúúú. Akkor már tudtam: ím, eljött a világ vége. Egyetlenem nem hozott telefont, így nem szólhattam neki, hogy irány vissza a pénztárhoz. Mentünk ketten kétfelé és amikor újra összetalálkoztunk, Életem Párája elhagyta valahol az amúgy is szűkre szabott jókedvét, no meg a napszemüvegét (ez volt az egyetlen értéktárgya). Rövid tanakodás után lepakoltunk hát a medence közelében és visszamentünk az előző (szintén külön) útvonalon a pénztárhoz. Itt újabb tajtékzás következett. Kedvesem - cseppet sem kedvesen - elmesélte, hogy öltözős bácsika nem adta neki vissza a jegyet, mondván, hogy vegyen újat, ugyan minek ez neki. Persze így nehéz lett volna azt becserélni egy 6 órásra, így hát fogtam magam és felingerelt vadként becsörtettem a férfi öltözőbe, hogy visszaszerezzem a jegyet és talán mindent, amit Életke ott és akkor elhagyott. Csak a jegyet sikerült,a jókedv és társai már seholsem voltak. Mire a bajvívás után végre pénztárhoz értem, várni kellett, mert éppen átadás volt. Beni addigra hisztizett, hogy mi lesz a fürdésével. A pénztáros, nehogy véletlenül hozzá merjünk szólni, még egyet húzott a függönyön - jelzés értékkel. Amikor végre kinyitott, közölte, hogy a nehezen visszaszerzett jegyünkkel nem tud mit kezdeni, nem ő adta ki. Kezdtem érezni, hogy elborul az agyam. A mázli az volt, hogy ráérzett a helyzet súlyára (nem tudom... talán az elvetemült összcsaládi tekintet...) és szólt az előző, tényleg kedves néninek, hogy mielőtt elmegy, még ezt intézze el. Visszakaptuk a pénzünket és beállhattunk a sorba egy újabb jegyért. Ezalatt nagyjából fél óra eltelt a strandolásból. Eddig naggyon élveztük. :)
A barátnőm korábban mondta, hogy az utcában lévő étteremnek vannak székei a strandon belül is, hát nekiiramodtunk, hogy legalább az éhségünket csillapítsuk, ha a dühünket nem is fogjuk tudni pénzzel megváltani. Ez az étterem bírt adni hamburgert, palacsintát, kolbászt. Normál esetben még lehet kapni rántott csirkemellett is, de az - minő meglepetés - épp nem volt. Vasárnapi ebéd gyanánt tehát megtömtem a gyereket hamburgerrel, mindenkit palacsintával, aztán fürödtünk.
És mára mi maradt? Se barna bőr, se símogató víz... Hasmenés. De az bőven. :)

... kérem a tequilát! :)