Itt a szent karácsony

Néhány napja azon tűnődöm, miért nem érzem fontosnak a karácsony közeledését, miért nem fogtam bele lázas készülődésbe, vásárlásba, miért nem várom az eljöttét.

Ma orvosnál jártunk a gyerekemmel. Tömegközlekedve. És a hangsúly most a TÖMEGen van. Félelmetes mennyiségű ember cserélődik a járatokon, állandó a zsúfoltság, a türelmetlenség, az udvariatlanság és a rosszullétek száma meglehetősen magas. A sarokban állt a pici gyerekem a villamoson, alig tudtam őt óvni a testemmel és senki nem érezte kínosnak a helyzetet. Veszekedések, kioktatások, hangos megjegyzések bármerre járok: postán, üzletben, tömegközlekedési járatokon, de akár csak a gyermekorvosi rendelő előtt. Átszaladgálnak az úton a piros lámpa ellenére, lelökdösik egymást a járdáról, rohangálnak a villamos előtt a síneken. Kérdezem én: megéri? Elájulni a villamoson, csak még egy bejglit vigyek haza a pékségből? Letapostatni magam, hogy egy újabb értéktelen giccsel cicomázzam fel az ablakomat, hogy mindenki lássa, ÉN bezzeg...? Elüttetni magam, csak nehogy más vigye el előlem a kipécézett fenyőfát? Kellemetlen veszekedéseket provokálni, csak hogy otthon a szomszéd irigykedhessen a vadi új tévémre, amely hitelének kinyögése nem foglalkoztat senkit így karácsonytájt? Idősekkel versenyezni bevásárlókocsival, ki ér hamarabb a pénztárhoz, majd gúnyos szemvillantással kiélvezni a "győzelmet"? Szánalmas.

Ez lenne hát a szent ünnep? A szereteté? Ugyan már, Emberek! Hova tart ez a világ? Én jól emlékszem arra, amikor ez még nem így volt. Na, akkor vártam a karácsonyt. De még milyen izgalommal...

"Korszellem"

Zeitgeist

Levélke testvérkéméknek

A világ minden gyermekkel újra kezdődik…
Henry David Thoreau

Drágáim!

Én két hősöm... No, meg persze a picike harmadik.

Azt hiszem, veletek együtt mindannyian meglepődtünk a hír hallatán: nagyobb lesz az a baba az előzőnél, pedig kicsi fiatok sem volt egy apró méret. Mindenki a maga módján próbálta elképzelni, átgondolni, beleélni magát, milyen is lesz majd neked, aki a világra hozod. Voltak rémisztő gondolatok, rossz álmok, ugyanakkor akadtak bíztató sugallatok, ám nekünk sem volt más lehetőségünk, mint várni és izgulni.

Erre jöttök ti. Mindenféle komolyabb külső segítség nélkül végigcsináltátok. Pedig tényleg nagyfiú lett ez a „Kiss”fiú. :)

Amikor időnként erre kalandoznak vissza a gondolataim, mindig magam előtt látlak benneteket. Olyan erő és kitartás van bennetek és olyan összetartás közöttetek! Csak így végig az úton, vigyázzatok egymásra és a kisfiúcskákra!

„Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Nővéred

Ui. És te, Kicsifiú, te csepp csoda… Isten hozott a családban. :)

Legyen mindig anyák napja! :)

Mécs László: A királyfi három bánata


Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Mese kisfiamnak

Thomas a víz alatt

Forró nyár volt Sodor szigetén. Mindenkiről ömlött a víz, még a mozdonyok is nehezebben végezték a munkájukat a nagy melegben. Thomasnak, a gőzmozdonynak éppen a tengerpart mellett vezetett az útja, amikor lisztért ment a malomba.
Élvezettel nézte, ahogy a gyerekek a strandon labdáznak, homokvárat építenek és beleugrálnak a vízbe.
- Lám, milyen boldogok, hogy élvezhetik a tenger hűsítő simogatását - sóhajtotta. Aztán gondolt egyet és elment a kikötőbe. Megkérte Crankyt, a darut, hogy emelje át a sínekről a vízbe, hogy egy kicsit megmártózzon a habokban. Cranky aggódott ugyan, hogy ebből még baj lehet, de Thomas addig erősködött, amíg a daru felemelte és beleengedte a vízbe. Emily ezután érkezett a kikötőbe. Körülnézett, mintha keresne valakit, majd a daruhoz fordult:
- Cranky, nem láttad véletlenül Thomast?
Cranky nem tudta, mit is válaszoljon, végül elmesélte Emilynek, hogy Thomas mire kérte őt. Amint Emily meghallotta, mi történt, kikerekedett szemmel, egy szó nélkül elrobogott.
Eközben Thomas fantasztikusan jól szórakozott. Ámulva nézte a víz alatti világot és a halakkal beszélgetett arról, milyen szerencsések is ők, mert egész nap úszkálnak a vízben, csak esznek, alszanak és sosem égeti őket a Nap melege. Alig fejezte be a mondandóját, távolodni kezdett. Cranky kihúzta őt a vízből.
- Most miért csináltad ezt, te ostoba daru?! Szóltam, hogy majd jelzem, ha kihúzhatsz! - mérgelődött a kis gőzös.
Ekkor azonban egy ismerős hangot hallott.
- Thomas, fennakadást és késést okoztál, mert nem végezted el a feladatodat - mondta bosszúsan a Kövér Ellenőr. - Várnak téged a malomban. Ráadásul ma nem lesz friss kenyér, ha nem érsz oda időben a pékségbe a liszttel.
Thomas nagyon elszégyellte magát. Azonnal maga után csatolta a kocsikat, azonban indulásnál érezte, hogy valami nem stimmel. A csavarjai berozsdásodtak a sós víztől, így csak csikorogtak-nyikorogtak, de nem tudtak forogni megfelelően a kerekei.
- Hívni kell a mentővagont, hogy szállítsa el Thomast a szerelőműhelybe - mondta a Kövér Ellenőr. - Még szerencse, hogy meg lehet javítani és nem kell a roncstelepre küldenem téged.
James megérkezett, hogy átvegye a feladatait.
- Mennyi gondot okozotam ezzel a kis fürdőzéssel! - szomorkodott Thomas.
Néhány nap múlva Thomas újra tudott dolgozni és hatalmas lendülettel vetette vele magát a munkába. A csavarjai újak voltak, szebben csillogtak, mint valaha. Egész nap úton volt, hogy segítsen Percynek elszállítani a köveket a kőbányából, Gordonnak előkészíteni az expresszhez a csatlakozást és Henrynek a postakocsit. Este a fűtőházban azt mondta a barátainak:
- Azt hittem, nincs is kellemesebb élet, mint a halaké, hisz csak úszkálnak naphosszat a hűs vízben, nincsen semmi dolguk. De rájöttem, hogy mennyivel jobb a barátaimmal együttműködve Hasznos Mozdonynak lenni itt, a Kövér Ellenőr vasútjánál.
Ezen mindenki jót mosolygott, aztán elszenderedtek.

Ha citromot kaptál az élettől...

Ez a nyár nem szeret engem. Ha úton vagyok, Hófehérkéből átmenet nélkül Piroskává éget a Nap, ha esernyő nélkül indulok neki, az alsóneműmből is csavarni lehet a vizet. Időnként úgy érzem, hogy Murphy szeme előtt a törvényei megalkotásakor az én képem lebeghetett.

Történt a napokban, hogy VÉGRE elmentem a strandra. Gyermekem hosszú idők legnagyobb hisztijével indítottunk, így a tervezett málha fele lemaradt, én pedig az idegtől megduplázódott fejmérettel és égnek álló hajjal léptem ki a házból. Tűzött a Nap, én pedig a gyerekkel gyalog vágtam neki az útnak. Nincs messze, mégis egy évszázad telhetett el, míg a papucsban csoszogó kisfiammal elértük a bejáratot. Eddigre ömlött rólam a víz, alig' vártam, hogy csobbanjak. Lepakoltunk, levetkőztünk, bekentük magunkat vastagon naptejjel, aztán irány a víz. Már eltelt vagy három perc, amikor elbújt a Nap a felhők mögé. Persze ez az első strandoláskor szinte fel sem tűnik! Csak a víz élvezete, a felfrissülés, a felhőtlen játék... amíg nem felhős játék lett és mínusz 10 fok. Miután barátnőm csákánnyal léket ütött és kiszabadultam a jég fogságából, rám fagyott a bőröm, majd a vizes fürdőruhám. Eddigre már dörgött az ég is... hazamentünk.

Pár nap múlva újra megkíséreltük. De most felkészülve ám! Interneten, tévén, rádión ellenőriztük: egész nap kánikula lesz. Nos, kánikula volt is.
Mindjárt az öltözőnél fennakadtam egy nénikén, hogy adjak le valami értéktárgyat. Jeleztem, hogy nem kérek szekrényt, köszönöm, mire a hölgy finoman a tudtomra adta, hogy 3 órás jegyem van. ??? Úúúúú. Akkor már tudtam: ím, eljött a világ vége. Egyetlenem nem hozott telefont, így nem szólhattam neki, hogy irány vissza a pénztárhoz. Mentünk ketten kétfelé és amikor újra összetalálkoztunk, Életem Párája elhagyta valahol az amúgy is szűkre szabott jókedvét, no meg a napszemüvegét (ez volt az egyetlen értéktárgya). Rövid tanakodás után lepakoltunk hát a medence közelében és visszamentünk az előző (szintén külön) útvonalon a pénztárhoz. Itt újabb tajtékzás következett. Kedvesem - cseppet sem kedvesen - elmesélte, hogy öltözős bácsika nem adta neki vissza a jegyet, mondván, hogy vegyen újat, ugyan minek ez neki. Persze így nehéz lett volna azt becserélni egy 6 órásra, így hát fogtam magam és felingerelt vadként becsörtettem a férfi öltözőbe, hogy visszaszerezzem a jegyet és talán mindent, amit Életke ott és akkor elhagyott. Csak a jegyet sikerült,a jókedv és társai már seholsem voltak. Mire a bajvívás után végre pénztárhoz értem, várni kellett, mert éppen átadás volt. Beni addigra hisztizett, hogy mi lesz a fürdésével. A pénztáros, nehogy véletlenül hozzá merjünk szólni, még egyet húzott a függönyön - jelzés értékkel. Amikor végre kinyitott, közölte, hogy a nehezen visszaszerzett jegyünkkel nem tud mit kezdeni, nem ő adta ki. Kezdtem érezni, hogy elborul az agyam. A mázli az volt, hogy ráérzett a helyzet súlyára (nem tudom... talán az elvetemült összcsaládi tekintet...) és szólt az előző, tényleg kedves néninek, hogy mielőtt elmegy, még ezt intézze el. Visszakaptuk a pénzünket és beállhattunk a sorba egy újabb jegyért. Ezalatt nagyjából fél óra eltelt a strandolásból. Eddig naggyon élveztük. :)
A barátnőm korábban mondta, hogy az utcában lévő étteremnek vannak székei a strandon belül is, hát nekiiramodtunk, hogy legalább az éhségünket csillapítsuk, ha a dühünket nem is fogjuk tudni pénzzel megváltani. Ez az étterem bírt adni hamburgert, palacsintát, kolbászt. Normál esetben még lehet kapni rántott csirkemellett is, de az - minő meglepetés - épp nem volt. Vasárnapi ebéd gyanánt tehát megtömtem a gyereket hamburgerrel, mindenkit palacsintával, aztán fürödtünk.
És mára mi maradt? Se barna bőr, se símogató víz... Hasmenés. De az bőven. :)

... kérem a tequilát! :)

Én csak...

azt mondtam neki, hogy ne beszéljen az expasijáról. Bármi másról, csak róla ne. Van lánya, munkája, új lakása... Azóta nem szól hozzám. Időnként egy-egy levélben az orrom alá dörgöli, hogy mekkora egy hálátlan szemét vagyok. Bezzeg a barátság mit jelent az ő számára ! - velem ellentétben. Persze a hetekkel ezelőtt elküldött levelemre nem válaszol. Megint csak róla van szó. Mindig csak róla van szó. Csak neki rossz ezen a világon. Hiába magyarázom, hogy a saját maga ellensége, mégis szembe megy az árral. Aztán panaszkodik. Folyton panaszkodik. Reggel, délben, este, hétvégén, hétköznap, éjjel, nappal, evés közben, vécén ülve, napsütésben, esőben, télen, nyáron, mindegy: panaszkodik. Már hét éve csinálom ezt. Most végleg elegem lett. A nekem szegezett támadása rágja az agyamat, bolygatja a gondolataimat, belekúszik a magányos perceimbe, nem hagy pihenni egy percre sem. Követelőzik, számon kér, vádol. Ugyan miféle barátság az ilyen? Csak állok, az égre nézek széttárt karokkal, kétségbe esve: "Nem tudok mit kezdeni az efféle népséggel, Uram. Tényleg ennyire fontos, hogy ezeket az embereket hozzám irányítsd?! Nem kaphatnék esetleg plusz energiákat, vagy néha napján egy kis pihenőt? Vagy csak add meg nekem azt a látszatot, hogy nem cselekedtem hiába!"