Visszaültem...

... ÉLETEM száguldó kocsijára. Eléggé megütöttem magam, amikor leestem, de a szárat nem engedhettem el. Az arcomat teljesen lehorzsoltam, ahogy vonszolt magával méterről méterre, és minden porcikámban sajogtam. Üvöltöttem, ahogy egyre mélyebben szántott belém a fájdalom, ugyanakkor tudtam, hogy vissza kell másznom rá. Hiszen azon a bakon én vagyok a hajtó, és az utasaimnak szüksége van rám! Kimerültem és elcsüggedtem, éreztem, ahogy távolodik tőlem kedvenc kísérőm, végül alig maradt erőm. Szükségem volt segítségre. De most itt vagyok. Tovább vágtat velem az én hintóm rögös, nehéz terepeken, én pedig magabiztosan ülök rajta. Tudom, mi a feladatom, tartom a gyeplőt. Így ha egyszer a végére érek az útnak, akkor talán elmondhatom magamról, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy a nehézségek ellenére is kényelmes útjuk legyen, és biztonságban érkezzenek meg a rám bízott emberek. De jaj az utazás szabályait megszegőknek! Kíméletlenül odasújtok az ostorommal. :)

Eltűn(őd)ve

Padló körüli időszakom volt. Ilyenkor az ember elfelejti a körülötte élő rokonokat, barátokat, ismerősöket, csak kutyamódra nyalogatja a szerzett sebeit, hátha az állatnál oly jól bevált módszerrel gyorsabban gyógyulnak. De persze nem. Viszont aki nem szokott hozzá a környezetemben, hogy még egy magamfajta "lélekgyógyítónak" is lehetnek olyan órái, hogy senkit sem látna, senkivel sem beszélne, annak bizony meglepő és felháborító lehet egy-egy meg nem válaszolt sms, levél, egy-egy elhalasztott találkozás. Pedig ilyen elesettnek és szomorúnak és dühösnek éreztem magam akkor, amikor négy év várakozás és tudatlanság után véletlenül kiderült, hogy a gyermekem egy különösen ritka szindrómában szenved. Vagyis talán nem szenved, csak bátran viseli annak minden következményét. Annyi mondat kavarog a fejemben és annyi kérdés... Egyszer talán kiírom magamból, de nem most. Most még nem.

Esti gondolat

"Akkor és ott felálítottam magamnak egy szabályt, és megfogadtam, hogy minden későbbi döntésem során alkalmazkodom majd hozzá. Különválogatom az érveket, hogy lássam, melyeket diktálja félelem, s melyeket a kreatív ösztön, majd azt a döntést választom, amelyet a legtöbb kreatív indok támogat. Azt hiszem, a nárciszok és sáfrányok is ilyesfajta szabályt követnek, amikor átfurakodnak a fagyos téli sártakarón." (Katharine Butler Hathaway)

A barátnőm volt...

Egy éve már, hogy nem beszélünk. Egy ideig sokat gondoltam rá (eleinte haraggal), aztán egyszercsak éreztem a hiányát és álmomban is gyakran megjelent, de végül elmaradt a gondolataimból és az álmaimból is. Nem keresett és én nem éreztem, hogy az utolsó levélváltásunk után lenne még mondanivalóm a számára. Mélyen megbántott. Mára már nincs tüske bennem, már csak kis heg maradt a nyomában. És ő most feltépné... Emlékszem, egy szülinap körüli perpatvar miatt történt. Egy szerelem miatt. Sosem hittem volna, hogy a számomra oly fontosnak vélt ember így dobja el a közöttünk lévő barátságot - lazán, fölényesen, hetykén, ahogy részeg ember legyint a világra mámoros állapotában, mert akkor épp nem fáj az élet. Most már tudom, hogy kijózanodott és nyalogatná a rózsaszín állapotában szerzett sebeket, csakhogy eltávolodtak tőle az emberek és senki sem akar segíteni gyógyulni. Mert ha feljavul, újabb marásokkal hálálja meg a támogatást. Sokat törtem a fejem, vajon miért sodorta hozzám az élet. Azt hittem, az a feladatom, hogy támaszt nyújtsak a betegségéből eredő fájdalmainál. De nem. Ő túlmutat az én erőmön. És nagyon sajnálom őt, de képtelen vagyok újra belevágni. :(

Bársony-nyuszi az utolsó Sárkánynak

- "Mi az, hogy igazi?"- kérdezte Bársony-nyuszi egyik nap a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. "Azt jelenti, hogy van benne valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?" - "Az, hogy igazi nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak" - felelte Bőr-lovacska. "Az, hogy igazi vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged, nem csak játszani veled, hanem téged magadat, akkor attól leszel igazi." - "Nem fáj az?" - kérdezte Bársony-nyuszi. - "Néha fáj" - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. "De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj." - "Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránkint?" - "Nem hirtelen történik" - mondta Bőr-lovacska. "Csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek vagy elszakadnak. Mire Igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és símogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületedben lötyögsz, de ez nem számít egy csöppet sem, mert ha Igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azoknak a szemében, akik úgyse értenek semmit."

Kisfiamnak

Benikém! Amikor az ember kincset keres, akkor épp egy Benit akar megtalálni... Anya és Apa

Hát ilyet?!

Ma végre nekiveselkedtem és közelről is megvizsgáltam azokat a kedves kis mostoháimat, mely növényeim az elmúlt időszakot a folyosón töltötték. Mivel nem volt hideg a tél, a tetvek csárdást jártak a leveleken, nem kis munkának kitéve a gondozójukat (az lennék én). A kártevőktől megszabadítottam őket, azaz egyiket-másikat megfürdettem a kádunkban, jó szappanos vízben, némelyik pedig a kukában landolt - ez is egy módja a kártevőmentesítésnek. :) Végül megolvastam az állományt és megállapítottam, hogy igen-igen megcsappant a sereg. A virágzó növények egyike sem értékelte "szorgos" téli gondoskodásomat és bár az erkélyre szánt növények megadták magukat a sivatagi kiképzésnek, mégis sorra hullatták a leveleiket. Édesanyám persze mindjárt megmondta, hol is van a kutya elásva. Némelyik növényt be sem kellett volna vinni a melegre, a többit pedig folyamatosan lekezelni tetűírtóval, de már késő. Mondjunk egy imát szegény Piros Muskátliért, amiért a Mama megdicséri majd a fejemet... a Lila Ciklámenért, amiért Julcsikámék egy kisebb vagyont adtak ki..., de jónéhány extra darabom sem hajlandó többé virágba borulni a két szép szememért. Nem értem, miért. :) Mégis maradtak túlélők, amiket azonnal az erkélyre telepítettem, bízva abban a jóslásban, miszerint az idén már úgysem lesz tél. Lett. Abban a pillanatban fehér lepel takarta be a környéket, finom takarót vonva az én előbújni szándékozó virágmaradékomra. A tanulságokat levontam: - nem fogadok el több virágzó növényt (lassan lábrázást kapok tőlük, mint anno a bonbontól minden névnapomon, no meg a raklapnyi törölközőtől, amit egyéb jeles ünnepekre bírtam kapni), - tartok valami kaktuszfélét, ami megbékél az általam képviselt virágnevelési elvekkel, :) - ha ez így működik, jövőre fehér karácsonyunk lesz. :)