Maga mindig olyan szomorú...

Miért olyan szomorú? - kérdezte a főorvos, miközben szemével lassan végigmérte a páciensét. A lány nem tudta a választ.

Mit is mondhatna annak, aki úgysem érti?! Hogy úgy érzi, csúfot űz vele az élet? Hogy egy sima műtétre számított gyors felépüléssel, de szeretne még inkább egészséges lenni? Hogy másokhoz csak akkor jár kórházba, ha babát szülnek, ám neki ez is csak erőfeszítések és kínlódások árán sikerülhet? Hogy minden perc örökkévalóságnak tűnik ebben a színtelen, élettelen kórteremben?
Lehetett volna másként... Talán, ha nem annak születik, aki. Talán, ha megtanulta volna nem alázattal és türelemmel tűrni a bajokat, hanem szemtelenül kinevetni a sorsot. Talán, ha ...

Mialatt ezer hasonló gondolat futott át az agyán, csendesen csak ennyit mondott:
- Nem is tudom. Talán csak szeretnék hazamenni.

Anyukám, anyukám, találd ki...

hogy az én kincsem ugyan ki!
Ki lehetne más, ha nem te?
Ültess hát gyorsan az öledbe!

Izgatottságát látszólagos nyugalom mögé bújtatva kérdezte minden egyes reggel, eljött-e már a nap, amikor apró meglepetésével előrukkolhat. Nem énekelt, nem verselt itthon, titokban tartotta az óvodai előkészületeket is.

Már hétvégén is teljesen elvarázsolt. Amikor felébredtem, az én kicsi királyfim virágcsokorral a kezében énekelt az ágyam mellett. A virágot ő választotta: "Anyócának csak rózsát lehet adni" - mondta az eladónak, amikor egy vegyes csokrot mutatott neki. Két sárgát és egy vöröset köttetett egy csokorba.

Tegnap az óvodában is küzdöttem a könnyeimmel, amikor elmondta a versikéket és elénekelte a dalocskákat. Mindegyiket megtanulta. Látszott rajta, mennyire fontos neki ez a alkalom. Büszke volt magára és én is nagyon büszke voltam rá. Csak ölelt és puszilt, sugárzott a boldogságtól.
Ha megkérdeznék, mit éreztem ott akkor, nem tudnám megfogalmazni. Egyfajta nyugalom és béke vett körül.

Ezt tudják ők, a gyermekeink. Elfeledtetik velünk a nehéz órákat, a nyomasztó napokat, a súlyos terhekkel megrakott éveket és az előttünk álló rögös utat. Apró lelkükkel körülölelnek bennünket, beragyogják a mindennapjainkat és új energiákkal töltik fel megfáradt testünket, bágyadt lelkünket.

Noha a hétköznapokban sokszor vagyok lestrapált és feszült, mindennap hálát adok érte, hogy édesanya lehetek, anyócája egy tüneményes kisfiúnak. És azért külön, hogy ezt az örömöt megoszthatom egy csodálatos Apucival.

Születésnapra

„Nem verne meg benneteket a Jóisten, fiam, ha kiraknátok ezt a gyereket a kocsiútra.” - mondogatta a nagyanyja az édesapjának, amikor meggyűlt vele a gondja.
Szívesen emlékezett vissza gyermekkorának különleges és nehézségekkel teli időszakára, talpig becsületes szüleire, kőkemény nagyanyjára, a gazdag rokonokra és a szegény sorsú társakra. Valaha ő volt a falu rossza, csibészségeitől hangos volt a környék.
Mindig szeretett volna egy fiút, akinek átadhatja a tudását, de a Jóisten három lánnyal ajándékozta meg. Hogyan terelgesse a lányokat férfiként? Nem ismerte jól ezt a világot. Még tanulnia kellett, hogy helyt tudjon állni, hiszen az addigi zsivány élet nem volt összeegyeztethető a gyerekneveléssel, de belerázódott. A lányai büszkeséget, becsületességet, tartást tanultak tőle és azt, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen,/ ahogy a csillag megy az égen,/ úgy érdemes”.
Egész életében dolgos ember volt, mindmáig tudja, melyik végén fogja a meg a munkát. Ma már nem dolgozik a szakmájában, mégis az emberek őt keresik fel a problémáikkal. A másoknak való segítségnyújtás éppúgy az életéhez tartozott, mint családjának támogatása. Felépítette a házát és vele a mi életünket. A hit és az Isten szeretete vezette az útján és nagyszerű embert formált belőle. Egy hűséges férjet, egy kiváló apát, egy őszinte, életrevaló, kivételes férfit.
Isten éltessen sokáig, Édesapám!

Óda az Egér útiakhoz

Kinyílik a kapu,
beindul a móka,
megy a nyáj előre
hanga birka módra.
Hiába a két sáv,
nincs agya, hogy értse,
szomszéd faluban áll
miatta a vége.

Vezet nagy dölyfösen,
- ő ért előbb oda -,
aztán következhet
bunkóságok hada.
Csak az övé az út.
Lassít és imádja
látni, hogy nem enged,
mindenki kivárja.

Leszorít az útról,
kajánul vigyorog,
ha sikertelen volt,
csak magában morog.
Hiába rangidős,
elég bénán vezet.
Ő lenne a fő kos?!
Ilyet meg ki követ?

Vannak pedig bőven
kísérők a nyájban,
elfordítják fejük,
szégyenük ne lássam.
Dacolnak az ésszel
(gondolkodni kínos)
dögöljön a szomszéd,
meg tehene is most.

Úgy robog egy másik
jobbról előzgetve,
mintha a sor elöl
kilométer lenne.
Elé vág és dudál,
integet és üvölt,
birkatársa előtt
hogy nyílna meg a föld.

Így indulok neki
minden reggel bátran
szembeszállni velük
örök józansággal.
Talán így soha sem
lesz belőlem birka.
No, de azt ki bánja?
Nem állnék e sorba.

Széljegyzet

Láttam a szeretetet. Maroknyi élelem képében csúszott át egyik éhező kisfiúcska kezéből a másikéba.

Úgy szeretném látni...

csak egyetlen egyszer, hogy hazánk bármely magyar állampolgára feláll és azt kiabálja: "Nekem, kérem, KÖTELESSÉGEIM vannak!" Mert azt már tudjuk, hogy JOGA van mindenkinek. :-(

Örökzöld

Fagy volt. A fák kopaszon és dermedten álltak az erdőben, mozdulatlanul, némán néztek rám. Szomorú tekintetükben ott volt a fájdalom, a megalázottság. A természet csúnyán elbánt velük, elnyűtte és megtépázta lombkoronájukat ősszel, majd meztelenségükre jeges hideget hozott a tél. Bánatuk a szívemig hatolt. Mintha a szenvedésemben osztoznának. Miféle úr űz ilyen csúfot hű alattvalóiból? Hányféle bajt küld rájuk, hogy ne feledjék helyüket a világ rendjében? Meddig lehet bírni zokszó nélkül ezt a kiszolgáltatottságot?

És ekkor megláttam őt. Magányosan állt az erdő közepén, de nem bánta. Szép volt és gondtalan. Büszke megjelenése feltűnést keltett a kopár vidéken, lombja harsány zöld színben pompázott, látszott, hogy semmiféle fennhatóság szeszélye nem tudja kibillenteni az egyensúlyából. Egy ideig azt hittem, milyen jó lehet cédrusnak lenni ezen a kietlen tájon. Zavartalanul venni az akadályokat, kevélyen állni a zord időkben, hogy rajta bizony nem fog a természet romboló ereje.
Olyan jó lenne fájdalom nélkül élni...

Aztán megértettem. Az tesz bennünket erőssé és megújulni képessé, ha a sors időnként próbák elé állít. Noha elnyű és megtépáz, de aztán újabb meleget és napsütést küld a sebekre és a lélekre, majd lombkoronát ad, hogy megóvhassuk a veszélytől a szeretteinket. Mert nem vagyunk magányosak, körülvesznek bennünket csodálatos társaink. És az idő múlásával egyre szebbek leszünk. Érettek és tapasztaltak. És jöhet újabb ősz vagy tél, már tudjuk, hogy a titkunk az erőnkben van.

Várom a tavaszt.