Szervezetlen az egész

Én ezt nem értem. Ha csak józan fejjel végiggondolom a körülöttem folyó mindennapos dolgokat, nem csodálom, ha megtébolyodok. Pusztán egy vízóra cseréjére négy napja vártam itthon ülve úgy, hogy előre megadott időre jöttek. Vagyis nem jöttek. De ezt csinálja a festő, a redőnyös, az ablakot cserélő és minden szak(?)ember. Ha végre ideér, a munkája csapnivaló, de a megállapodással ellentétben egy jóval magasabb összeg vándorol ki a pénztárcámból. Az orvos jó esetben egy hónap múlva már tud fogadni, de azt is még átteszi másik időpontra. Ha végre bejutok hozzá, kioktat, érezteti nálam okosabb mivoltát, de a konkrét gyógyítás kapcsán széttárja a kezét. Azt hangoztatom, nem vagyok kiszolgáltatva nekik, hiszen máshoz is vihetem a pénzem (és nagyon sok pénzbe kerül minden), ő majd jól tönkre megy. De nagy tévedés. A másik is ugyanezt csinálja. Csak helyrajzi kérdés, melyik TrógerfiSámuel zsebében köt ki a selejtes munka ellenértéke. Ha én így tartanék határidőket, így ígérnék mindent és ellenben ennyire futná csak a teljesítményemből, bizony nem lenne kenyér az asztalomon. Tulajdonképpen nem értem, min csodálkozok? Így tengeti mindennapját a MAGYAR. Tolakodik, pofátlankodik, lop, csal, hazudik, sunnyog, embereket gázol és ver agyon, mert ez a "divat" manapság. Próbál a maga módján boldogulni, többnyire felrúgva a szabályokat. Lehetőleg minél kevesebb munkával minél több pénzt hazalapátolni. Akik másként szeretnének előrejutni, azok - velem együtt - nehezen élik a napjaikat ilyen körülmények között. Pedig csak a megfelelő embereket kellene ülteti a megfelelő helyre, akik át tudják gondolni és meg tudják szervezni, hogy minden működőképes legyen. De a mai vezetők többsége inkább főnök, mint vezető. Az autokrata megnyilvánulás, a hatalom fitogtatása a sajátjuk, nem az ésszerű irányítás, pláne nem a humánus gondolkodás. Mindegy, milyen nagyságrendben gondolkodok, valahogy azt látom, hogy átgondolatlanul, agyatlanul működnek a dolgok: a lakóközösségnél, az intézményekben/munkahelyeken, a városban, az országban, a világban... Az univerzum Földön kívüli része csak azért lehet (még!) kivétel, mert ott nem vagyunk jelen - mi, emberek. Előrelátó gondolkodás?! Istenem! Ezzel a szóval ebben a világban már szinte káromkodok...

Visszaültem...

... ÉLETEM száguldó kocsijára. Eléggé megütöttem magam, amikor leestem, de a szárat nem engedhettem el. Az arcomat teljesen lehorzsoltam, ahogy vonszolt magával méterről méterre, és minden porcikámban sajogtam. Üvöltöttem, ahogy egyre mélyebben szántott belém a fájdalom, ugyanakkor tudtam, hogy vissza kell másznom rá. Hiszen azon a bakon én vagyok a hajtó, és az utasaimnak szüksége van rám! Kimerültem és elcsüggedtem, éreztem, ahogy távolodik tőlem kedvenc kísérőm, végül alig maradt erőm. Szükségem volt segítségre. De most itt vagyok. Tovább vágtat velem az én hintóm rögös, nehéz terepeken, én pedig magabiztosan ülök rajta. Tudom, mi a feladatom, tartom a gyeplőt. Így ha egyszer a végére érek az útnak, akkor talán elmondhatom magamról, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy a nehézségek ellenére is kényelmes útjuk legyen, és biztonságban érkezzenek meg a rám bízott emberek. De jaj az utazás szabályait megszegőknek! Kíméletlenül odasújtok az ostorommal. :)

Eltűn(őd)ve

Padló körüli időszakom volt. Ilyenkor az ember elfelejti a körülötte élő rokonokat, barátokat, ismerősöket, csak kutyamódra nyalogatja a szerzett sebeit, hátha az állatnál oly jól bevált módszerrel gyorsabban gyógyulnak. De persze nem. Viszont aki nem szokott hozzá a környezetemben, hogy még egy magamfajta "lélekgyógyítónak" is lehetnek olyan órái, hogy senkit sem látna, senkivel sem beszélne, annak bizony meglepő és felháborító lehet egy-egy meg nem válaszolt sms, levél, egy-egy elhalasztott találkozás. Pedig ilyen elesettnek és szomorúnak és dühösnek éreztem magam akkor, amikor négy év várakozás és tudatlanság után véletlenül kiderült, hogy a gyermekem egy különösen ritka szindrómában szenved. Vagyis talán nem szenved, csak bátran viseli annak minden következményét. Annyi mondat kavarog a fejemben és annyi kérdés... Egyszer talán kiírom magamból, de nem most. Most még nem.

Esti gondolat

"Akkor és ott felálítottam magamnak egy szabályt, és megfogadtam, hogy minden későbbi döntésem során alkalmazkodom majd hozzá. Különválogatom az érveket, hogy lássam, melyeket diktálja félelem, s melyeket a kreatív ösztön, majd azt a döntést választom, amelyet a legtöbb kreatív indok támogat. Azt hiszem, a nárciszok és sáfrányok is ilyesfajta szabályt követnek, amikor átfurakodnak a fagyos téli sártakarón." (Katharine Butler Hathaway)

A barátnőm volt...

Egy éve már, hogy nem beszélünk. Egy ideig sokat gondoltam rá (eleinte haraggal), aztán egyszercsak éreztem a hiányát és álmomban is gyakran megjelent, de végül elmaradt a gondolataimból és az álmaimból is. Nem keresett és én nem éreztem, hogy az utolsó levélváltásunk után lenne még mondanivalóm a számára. Mélyen megbántott. Mára már nincs tüske bennem, már csak kis heg maradt a nyomában. És ő most feltépné... Emlékszem, egy szülinap körüli perpatvar miatt történt. Egy szerelem miatt. Sosem hittem volna, hogy a számomra oly fontosnak vélt ember így dobja el a közöttünk lévő barátságot - lazán, fölényesen, hetykén, ahogy részeg ember legyint a világra mámoros állapotában, mert akkor épp nem fáj az élet. Most már tudom, hogy kijózanodott és nyalogatná a rózsaszín állapotában szerzett sebeket, csakhogy eltávolodtak tőle az emberek és senki sem akar segíteni gyógyulni. Mert ha feljavul, újabb marásokkal hálálja meg a támogatást. Sokat törtem a fejem, vajon miért sodorta hozzám az élet. Azt hittem, az a feladatom, hogy támaszt nyújtsak a betegségéből eredő fájdalmainál. De nem. Ő túlmutat az én erőmön. És nagyon sajnálom őt, de képtelen vagyok újra belevágni. :(

Bársony-nyuszi az utolsó Sárkánynak

- "Mi az, hogy igazi?"- kérdezte Bársony-nyuszi egyik nap a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. "Azt jelenti, hogy van benne valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?" - "Az, hogy igazi nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak" - felelte Bőr-lovacska. "Az, hogy igazi vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged, nem csak játszani veled, hanem téged magadat, akkor attól leszel igazi." - "Nem fáj az?" - kérdezte Bársony-nyuszi. - "Néha fáj" - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. "De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj." - "Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránkint?" - "Nem hirtelen történik" - mondta Bőr-lovacska. "Csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek vagy elszakadnak. Mire Igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és símogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületedben lötyögsz, de ez nem számít egy csöppet sem, mert ha Igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azoknak a szemében, akik úgyse értenek semmit."

Kisfiamnak

Benikém! Amikor az ember kincset keres, akkor épp egy Benit akar megtalálni... Anya és Apa