Eltűn(őd)ve

Padló körüli időszakom volt. Ilyenkor az ember elfelejti a körülötte élő rokonokat, barátokat, ismerősöket, csak kutyamódra nyalogatja a szerzett sebeit, hátha az állatnál oly jól bevált módszerrel gyorsabban gyógyulnak. De persze nem. Viszont aki nem szokott hozzá a környezetemben, hogy még egy magamfajta "lélekgyógyítónak" is lehetnek olyan órái, hogy senkit sem látna, senkivel sem beszélne, annak bizony meglepő és felháborító lehet egy-egy meg nem válaszolt sms, levél, egy-egy elhalasztott találkozás. Pedig ilyen elesettnek és szomorúnak és dühösnek éreztem magam akkor, amikor négy év várakozás és tudatlanság után véletlenül kiderült, hogy a gyermekem egy különösen ritka szindrómában szenved. Vagyis talán nem szenved, csak bátran viseli annak minden következményét. Annyi mondat kavarog a fejemben és annyi kérdés... Egyszer talán kiírom magamból, de nem most. Most még nem.

Esti gondolat

"Akkor és ott felálítottam magamnak egy szabályt, és megfogadtam, hogy minden későbbi döntésem során alkalmazkodom majd hozzá. Különválogatom az érveket, hogy lássam, melyeket diktálja félelem, s melyeket a kreatív ösztön, majd azt a döntést választom, amelyet a legtöbb kreatív indok támogat. Azt hiszem, a nárciszok és sáfrányok is ilyesfajta szabályt követnek, amikor átfurakodnak a fagyos téli sártakarón." (Katharine Butler Hathaway)

A barátnőm volt...

Egy éve már, hogy nem beszélünk. Egy ideig sokat gondoltam rá (eleinte haraggal), aztán egyszercsak éreztem a hiányát és álmomban is gyakran megjelent, de végül elmaradt a gondolataimból és az álmaimból is. Nem keresett és én nem éreztem, hogy az utolsó levélváltásunk után lenne még mondanivalóm a számára. Mélyen megbántott. Mára már nincs tüske bennem, már csak kis heg maradt a nyomában. És ő most feltépné... Emlékszem, egy szülinap körüli perpatvar miatt történt. Egy szerelem miatt. Sosem hittem volna, hogy a számomra oly fontosnak vélt ember így dobja el a közöttünk lévő barátságot - lazán, fölényesen, hetykén, ahogy részeg ember legyint a világra mámoros állapotában, mert akkor épp nem fáj az élet. Most már tudom, hogy kijózanodott és nyalogatná a rózsaszín állapotában szerzett sebeket, csakhogy eltávolodtak tőle az emberek és senki sem akar segíteni gyógyulni. Mert ha feljavul, újabb marásokkal hálálja meg a támogatást. Sokat törtem a fejem, vajon miért sodorta hozzám az élet. Azt hittem, az a feladatom, hogy támaszt nyújtsak a betegségéből eredő fájdalmainál. De nem. Ő túlmutat az én erőmön. És nagyon sajnálom őt, de képtelen vagyok újra belevágni. :(

Bársony-nyuszi az utolsó Sárkánynak

- "Mi az, hogy igazi?"- kérdezte Bársony-nyuszi egyik nap a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. "Azt jelenti, hogy van benne valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?" - "Az, hogy igazi nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak" - felelte Bőr-lovacska. "Az, hogy igazi vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged, nem csak játszani veled, hanem téged magadat, akkor attól leszel igazi." - "Nem fáj az?" - kérdezte Bársony-nyuszi. - "Néha fáj" - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. "De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj." - "Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránkint?" - "Nem hirtelen történik" - mondta Bőr-lovacska. "Csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek vagy elszakadnak. Mire Igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és símogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületedben lötyögsz, de ez nem számít egy csöppet sem, mert ha Igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azoknak a szemében, akik úgyse értenek semmit."

Kisfiamnak

Benikém! Amikor az ember kincset keres, akkor épp egy Benit akar megtalálni... Anya és Apa

Hát ilyet?!

Ma végre nekiveselkedtem és közelről is megvizsgáltam azokat a kedves kis mostoháimat, mely növényeim az elmúlt időszakot a folyosón töltötték. Mivel nem volt hideg a tél, a tetvek csárdást jártak a leveleken, nem kis munkának kitéve a gondozójukat (az lennék én). A kártevőktől megszabadítottam őket, azaz egyiket-másikat megfürdettem a kádunkban, jó szappanos vízben, némelyik pedig a kukában landolt - ez is egy módja a kártevőmentesítésnek. :) Végül megolvastam az állományt és megállapítottam, hogy igen-igen megcsappant a sereg. A virágzó növények egyike sem értékelte "szorgos" téli gondoskodásomat és bár az erkélyre szánt növények megadták magukat a sivatagi kiképzésnek, mégis sorra hullatták a leveleiket. Édesanyám persze mindjárt megmondta, hol is van a kutya elásva. Némelyik növényt be sem kellett volna vinni a melegre, a többit pedig folyamatosan lekezelni tetűírtóval, de már késő. Mondjunk egy imát szegény Piros Muskátliért, amiért a Mama megdicséri majd a fejemet... a Lila Ciklámenért, amiért Julcsikámék egy kisebb vagyont adtak ki..., de jónéhány extra darabom sem hajlandó többé virágba borulni a két szép szememért. Nem értem, miért. :) Mégis maradtak túlélők, amiket azonnal az erkélyre telepítettem, bízva abban a jóslásban, miszerint az idén már úgysem lesz tél. Lett. Abban a pillanatban fehér lepel takarta be a környéket, finom takarót vonva az én előbújni szándékozó virágmaradékomra. A tanulságokat levontam: - nem fogadok el több virágzó növényt (lassan lábrázást kapok tőlük, mint anno a bonbontól minden névnapomon, no meg a raklapnyi törölközőtől, amit egyéb jeles ünnepekre bírtam kapni), - tartok valami kaktuszfélét, ami megbékél az általam képviselt virágnevelési elvekkel, :) - ha ez így működik, jövőre fehér karácsonyunk lesz. :)

Mennék én is a "Jucihoz"

Kedvenc témám mostanában a parlamenti képviselők költségtérítési ügye. Nagyon kedvelem Tóta W. írásait, úgy érzem, hogy az általam megfogalmazásra váró mondatok így szólnak egy profi szájából ("tollából"?). És jött a Lázár, a Juci, no meg a pofára adott költségtérítés. (http://w.blog.hu/2007/01/19/sonderangebot_otmilliard_pofara) Éreztem én rögtön: jó helyre születtem én! Bemegy a tisztes magyar polgár a Jucihoz, odafittyent egy összeget, aztán röhögve zsebrevág pár millát. Hát, gondoltam, mit tesz nekem néhány órácska Jucira várva... megyek, aztán hozok. Elkél némi apanázs, szegényes az eklézsia. Hisz már a fejlesztési tevékenységért is kemény összegeket vagyok kénytelen fizetni, dehát mit tehet az ember, ha tartósan beteg az a gyerkőc... közben megszorítások vannak, az árak felfelé mennek, mi pedig - az életszínvonalunkkal kézenfogva - lefelé vettük az irányt. Nem az a baj, hogy nekem rossz. Nekem nem az. Én így is megtalálom a magam örömét ebben az életben - csak egyre nehezebben teszem ezt ebben az országban. Az a felháborító, hogy ilyenkor nem hallom, hogy bármely párt képviselője fennhangon kiabálná, hogy "hohó, azt adjuk vissza, mert ilyen szűkös időkben azt a pénzt nem illendő zsebre tenni". (No meg amúgy sem.) Nem. Nagy az egyetértés: ami jár, az jár. Ám azt gondolom, hogy ezeknek a - magukat képviselőknek nevező - egyéneknek egy dolog járhat ezek után: a szájuk, mert esélyt mégegyszer nem adnék egynek sem, az biztos. Ők is leszerepeltek. Ahogy már korábban is néhányan. Először megszavazták, hogy politikai bűnökért ne lehessen halálbüntetést adni, aztán jött, hogy semmiért se. (Hátha véletlen nem politikusként hibáznak, hanem állampolgárként?) Aztán jöttek a parlamenti létszámmal, a járandósággal, a mentelmi joggal, az egyéb igényekkel kapcsolatos szavazások. Mára aztán nekik mindent lehet. Te meg paraszt, tartsd a pofád és dolgozz, hogy még tíz bőrt leránthassunk rólad! Miért nem tanultál te is? Hát igen. Tanult ez a "paraszt" meg hát dolgozna is, ha lenne hol. De ki vesz fel manapság részmunkaidőre egy anyukát, aki egyedül neveli gyesből és családi pótlékból a tartósan beteg gyerekét? A törvényes lehetőséggel ugyan élhetne, de azért kekeckedjen, hogy egy hónap múlva az utcára tegyék? Azért büszkesége még maradt... nyomokban. A közgyógy se jön, mert nem haldoklik a gyerek, várjon a sorára. (Pedig hány meg hány papírt töltöttünk ki hozzá, ez nem ám bemondásra megy!) Nem tudnak segíteni. Sokan várnak. Nagy reformok, átgondolatlan tervek, megvalósításra váró kusza ügymenetek. Mindenhol várakozni kell és türelmesnek lenni. Hát az vagyok. Néha felháborodok, néha csak legyintve nevetek. Ez nem az én világom. Nem is lesz az. Szerencsére olyan család áll a háttérben, akik együtt fellépnek, ha egy kis probléma felüti a fejét. De nem ez az állam, nem ez a kormányzat, nem ezek a képviselők. Ha rajtuk múlna... Minden reggel a hallgatom, ahogy a Napkeltében elhangzik a "fontos embert telefonon számonkérheted" témát beharangozó szlogen: "Ne feledjék, mert ő sem felejtheti: Önökért vállalt feladatot!" Szép gondolat. Bár látnám ezt megvalósulni a gyakorlatban... akkor talán nem kéne felkeresnem Jucit.