Óda az Egér útiakhoz

Kinyílik a kapu,
beindul a móka,
megy a nyáj előre
hanga birka módra.
Hiába a két sáv,
nincs agya, hogy értse,
szomszéd faluban áll
miatta a vége.

Vezet nagy dölyfösen,
- ő ért előbb oda -,
aztán következhet
bunkóságok hada.
Csak az övé az út.
Lassít és imádja
látni, hogy nem enged,
mindenki kivárja.

Leszorít az útról,
kajánul vigyorog,
ha sikertelen volt,
csak magában morog.
Hiába rangidős,
elég bénán vezet.
Ő lenne a fő kos?!
Ilyet meg ki követ?

Vannak pedig bőven
kísérők a nyájban,
elfordítják fejük,
szégyenük ne lássam.
Dacolnak az ésszel
(gondolkodni kínos)
dögöljön a szomszéd,
meg tehene is most.

Úgy robog egy másik
jobbról előzgetve,
mintha a sor elöl
kilométer lenne.
Elé vág és dudál,
integet és üvölt,
birkatársa előtt
hogy nyílna meg a föld.

Így indulok neki
minden reggel bátran
szembeszállni velük
örök józansággal.
Talán így soha sem
lesz belőlem birka.
No, de azt ki bánja?
Nem állnék e sorba.

Széljegyzet

Láttam a szeretetet. Maroknyi élelem képében csúszott át egyik éhező kisfiúcska kezéből a másikéba.

Úgy szeretném látni...

csak egyetlen egyszer, hogy hazánk bármely magyar állampolgára feláll és azt kiabálja: "Nekem, kérem, KÖTELESSÉGEIM vannak!" Mert azt már tudjuk, hogy JOGA van mindenkinek. :-(

Örökzöld

Fagy volt. A fák kopaszon és dermedten álltak az erdőben, mozdulatlanul, némán néztek rám. Szomorú tekintetükben ott volt a fájdalom, a megalázottság. A természet csúnyán elbánt velük, elnyűtte és megtépázta lombkoronájukat ősszel, majd meztelenségükre jeges hideget hozott a tél. Bánatuk a szívemig hatolt. Mintha a szenvedésemben osztoznának. Miféle úr űz ilyen csúfot hű alattvalóiból? Hányféle bajt küld rájuk, hogy ne feledjék helyüket a világ rendjében? Meddig lehet bírni zokszó nélkül ezt a kiszolgáltatottságot?

És ekkor megláttam őt. Magányosan állt az erdő közepén, de nem bánta. Szép volt és gondtalan. Büszke megjelenése feltűnést keltett a kopár vidéken, lombja harsány zöld színben pompázott, látszott, hogy semmiféle fennhatóság szeszélye nem tudja kibillenteni az egyensúlyából. Egy ideig azt hittem, milyen jó lehet cédrusnak lenni ezen a kietlen tájon. Zavartalanul venni az akadályokat, kevélyen állni a zord időkben, hogy rajta bizony nem fog a természet romboló ereje.
Olyan jó lenne fájdalom nélkül élni...

Aztán megértettem. Az tesz bennünket erőssé és megújulni képessé, ha a sors időnként próbák elé állít. Noha elnyű és megtépáz, de aztán újabb meleget és napsütést küld a sebekre és a lélekre, majd lombkoronát ad, hogy megóvhassuk a veszélytől a szeretteinket. Mert nem vagyunk magányosak, körülvesznek bennünket csodálatos társaink. És az idő múlásával egyre szebbek leszünk. Érettek és tapasztaltak. És jöhet újabb ősz vagy tél, már tudjuk, hogy a titkunk az erőnkben van.

Várom a tavaszt.

Itt a szent karácsony

Néhány napja azon tűnődöm, miért nem érzem fontosnak a karácsony közeledését, miért nem fogtam bele lázas készülődésbe, vásárlásba, miért nem várom az eljöttét.

Ma orvosnál jártunk a gyerekemmel. Tömegközlekedve. És a hangsúly most a TÖMEGen van. Félelmetes mennyiségű ember cserélődik a járatokon, állandó a zsúfoltság, a türelmetlenség, az udvariatlanság és a rosszullétek száma meglehetősen magas. A sarokban állt a pici gyerekem a villamoson, alig tudtam őt óvni a testemmel és senki nem érezte kínosnak a helyzetet. Veszekedések, kioktatások, hangos megjegyzések bármerre járok: postán, üzletben, tömegközlekedési járatokon, de akár csak a gyermekorvosi rendelő előtt. Átszaladgálnak az úton a piros lámpa ellenére, lelökdösik egymást a járdáról, rohangálnak a villamos előtt a síneken. Kérdezem én: megéri? Elájulni a villamoson, csak még egy bejglit vigyek haza a pékségből? Letapostatni magam, hogy egy újabb értéktelen giccsel cicomázzam fel az ablakomat, hogy mindenki lássa, ÉN bezzeg...? Elüttetni magam, csak nehogy más vigye el előlem a kipécézett fenyőfát? Kellemetlen veszekedéseket provokálni, csak hogy otthon a szomszéd irigykedhessen a vadi új tévémre, amely hitelének kinyögése nem foglalkoztat senkit így karácsonytájt? Idősekkel versenyezni bevásárlókocsival, ki ér hamarabb a pénztárhoz, majd gúnyos szemvillantással kiélvezni a "győzelmet"? Szánalmas.

Ez lenne hát a szent ünnep? A szereteté? Ugyan már, Emberek! Hova tart ez a világ? Én jól emlékszem arra, amikor ez még nem így volt. Na, akkor vártam a karácsonyt. De még milyen izgalommal...

"Korszellem"

Zeitgeist

Levélke testvérkéméknek

A világ minden gyermekkel újra kezdődik…
Henry David Thoreau

Drágáim!

Én két hősöm... No, meg persze a picike harmadik.

Azt hiszem, veletek együtt mindannyian meglepődtünk a hír hallatán: nagyobb lesz az a baba az előzőnél, pedig kicsi fiatok sem volt egy apró méret. Mindenki a maga módján próbálta elképzelni, átgondolni, beleélni magát, milyen is lesz majd neked, aki a világra hozod. Voltak rémisztő gondolatok, rossz álmok, ugyanakkor akadtak bíztató sugallatok, ám nekünk sem volt más lehetőségünk, mint várni és izgulni.

Erre jöttök ti. Mindenféle komolyabb külső segítség nélkül végigcsináltátok. Pedig tényleg nagyfiú lett ez a „Kiss”fiú. :)

Amikor időnként erre kalandoznak vissza a gondolataim, mindig magam előtt látlak benneteket. Olyan erő és kitartás van bennetek és olyan összetartás közöttetek! Csak így végig az úton, vigyázzatok egymásra és a kisfiúcskákra!

„Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Nővéred

Ui. És te, Kicsifiú, te csepp csoda… Isten hozott a családban. :)