Anyukám, anyukám, találd ki...

hogy az én kincsem ugyan ki!
Ki lehetne más, ha nem te?
Ültess hát gyorsan az öledbe!

Izgatottságát látszólagos nyugalom mögé bújtatva kérdezte minden egyes reggel, eljött-e már a nap, amikor apró meglepetésével előrukkolhat. Nem énekelt, nem verselt itthon, titokban tartotta az óvodai előkészületeket is.

Már hétvégén is teljesen elvarázsolt. Amikor felébredtem, az én kicsi királyfim virágcsokorral a kezében énekelt az ágyam mellett. A virágot ő választotta: "Anyócának csak rózsát lehet adni" - mondta az eladónak, amikor egy vegyes csokrot mutatott neki. Két sárgát és egy vöröset köttetett egy csokorba.

Tegnap az óvodában is küzdöttem a könnyeimmel, amikor elmondta a versikéket és elénekelte a dalocskákat. Mindegyiket megtanulta. Látszott rajta, mennyire fontos neki ez a alkalom. Büszke volt magára és én is nagyon büszke voltam rá. Csak ölelt és puszilt, sugárzott a boldogságtól.
Ha megkérdeznék, mit éreztem ott akkor, nem tudnám megfogalmazni. Egyfajta nyugalom és béke vett körül.

Ezt tudják ők, a gyermekeink. Elfeledtetik velünk a nehéz órákat, a nyomasztó napokat, a súlyos terhekkel megrakott éveket és az előttünk álló rögös utat. Apró lelkükkel körülölelnek bennünket, beragyogják a mindennapjainkat és új energiákkal töltik fel megfáradt testünket, bágyadt lelkünket.

Noha a hétköznapokban sokszor vagyok lestrapált és feszült, mindennap hálát adok érte, hogy édesanya lehetek, anyócája egy tüneményes kisfiúnak. És azért külön, hogy ezt az örömöt megoszthatom egy csodálatos Apucival.