... az eső, a hó, a falevelek, a kamionok az árokba, a hangulati mutatóm. Minden egyszerre. Borongós, téli időre váltott a nyár, nem hagyott esélyt a felkészülésre. Nincs meleg ruha, nincs vízálló cipő, nincs megfelelő fűtés a lakásban. Zölden hullanak a levelek, virágok állnak dermedten és fagyot hordoz a zord szél is. Kinek van kedve ilyenkor elindulni? Pedig dolgom lenne bőven. Csak nem kaptam rá lehetőséget, hogy megfelelően felszerelkezve vágjak neki a hidegnek. Hé, nekem is bundát kell növesztenem, mint a cicáknak! Időt kérek! (De nem ilyen rosszat!)
Globalizáció éghajlatváltozás a neved.
2009. október 15., csütörtök
2009. szeptember 11., péntek
Isten éltessen drága Mami!

"Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!"
/Petőfi Sándor/
2009. szeptember 1., kedd
Nem egy cipőben járunk
Ma nehezen indult a nap. Már az éjszakai mászkálás és nyugtalanság előre jelezte, hogy kisfiamnak ma meggyűlik a baja a világgal. Nem tévedtem. Újra kezdődik az óvoda és az ezzel szorosan együtt járó hiszti. "Miért viszel engem oda, amikor tudod jól, mennyire utálom?" - kérdezi rendszerint. De ma ennél is továbbment. Ölelte a nyakam és sírt. Itthon még kikelt magából, de az oviban hang nélkül. Az sokkal jobban fájt. Alig tudtam elengedni. Már évek óta jár közösségbe, de ilyen még nem volt.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)
Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)
Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.
2009. augusztus 29., szombat
2009. augusztus 7., péntek
Szépségek
2009. július 6., hétfő
Hétvégi virágok
![]() | ![]() |
![]() | ![]() |
![]() | ![]() |
![]() | |
![]() | |
Annától láttam, hogy milyen nagyszerű dolog körbenézni édesanyáink kertjében. Ezek a virágok az én Mamikám udvarát ékesítik.
2009. július 1., szerda
Lälätike
Emlékszem, milyen fantasztikus gyermekkorunk volt.Együtt játszottunk "Marisat", együtt cigánykerekeztünk a homokban, együtt kunyiztuk el a szomszéd srác lekváros kenyerét, együtt mentünk mindenhova, legyen az iskola, bolt, esetleg világgá, ahogy együtt lógtunk a vasárnapi misékről is. Együtt jártunk teniszedzésre, együtt vívtuk meg a serdülőkori csatáinkat és együtt nőttünk fel. Tele van a tarsolyunk vidám történetekkel.
Ma már külön éljük a mindennapjainkat. Külön szervezzük a családi dolgainkat, külön városban élünk, különböző az érdeklődési körünk és külön - no meg néha együtt is - emlékezünk vissza ezekre az időkre. Mégis...
Valahányszor eszembe jutnak ezek az élmények, mindig mintha újra átélném őket. Vele. Ahogy védelmezett engem, ahogy a kezemet fogta csendesen és hagyta, hogy beszéljek helyette, ahogy egyezkedni lehetett vele a csokijáért a helyette elvégzett házimunkára. Szép volt és megismételhetetlen. Mindig is szerettem a testvérének lenni. :)
Boldog születésnapot, Zuzikám!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
















