Ez jutott nekem virágok helyett. Bár "illatfelhő" kavarog a lakásban a szellőztetés, a fertőtlenítés, a mosás és a szagok egyvelegéből, de ez mégsem az a "tavaszi" fajta.
Még egy vírus és elhullatom a lombkoronámat. :(
2010. március 30., kedd
2010. március 2., kedd
2009. november 13., péntek
2009. november 5., csütörtök
Úgy vártuk...
és most már része az életünknek. Több mindent nem tudunk még, de azt igen, hogy a családtól, barátoktól, orvosoktól érkezett rengeteg "szorítás" és "ima" elérte a célját és az első vizsgálatok rendben voltak.
14 hetes a kis Pocaklakó és az UH-os vizsgálatok szerint nagyon kis ficánka. Bízunk benne, hogy a továbbiakban is minden rendben lesz és egy édes kis gyermekkel lehet gazdagabb a világ.
És akkor mi leszünk a legboldogabbak! :)
2009. október 15., csütörtök
Esik
... az eső, a hó, a falevelek, a kamionok az árokba, a hangulati mutatóm. Minden egyszerre. Borongós, téli időre váltott a nyár, nem hagyott esélyt a felkészülésre. Nincs meleg ruha, nincs vízálló cipő, nincs megfelelő fűtés a lakásban. Zölden hullanak a levelek, virágok állnak dermedten és fagyot hordoz a zord szél is. Kinek van kedve ilyenkor elindulni? Pedig dolgom lenne bőven. Csak nem kaptam rá lehetőséget, hogy megfelelően felszerelkezve vágjak neki a hidegnek. Hé, nekem is bundát kell növesztenem, mint a cicáknak! Időt kérek! (De nem ilyen rosszat!)
Globalizáció éghajlatváltozás a neved.
Globalizáció éghajlatváltozás a neved.
2009. szeptember 11., péntek
Isten éltessen drága Mami!
"Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!"
/Petőfi Sándor/
2009. szeptember 1., kedd
Nem egy cipőben járunk
Ma nehezen indult a nap. Már az éjszakai mászkálás és nyugtalanság előre jelezte, hogy kisfiamnak ma meggyűlik a baja a világgal. Nem tévedtem. Újra kezdődik az óvoda és az ezzel szorosan együtt járó hiszti. "Miért viszel engem oda, amikor tudod jól, mennyire utálom?" - kérdezi rendszerint. De ma ennél is továbbment. Ölelte a nyakam és sírt. Itthon még kikelt magából, de az oviban hang nélkül. Az sokkal jobban fájt. Alig tudtam elengedni. Már évek óta jár közösségbe, de ilyen még nem volt.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)
Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)
Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
