2009. február 11., szerda

Széljegyzet

Láttam a szeretetet. Maroknyi élelem képében csúszott át egyik éhező kisfiúcska kezéből a másikéba.

Úgy szeretném látni...

csak egyetlen egyszer, hogy hazánk bármely magyar állampolgára feláll és azt kiabálja: "Nekem, kérem, KÖTELESSÉGEIM vannak!" Mert azt már tudjuk, hogy JOGA van mindenkinek. :-(

2009. január 12., hétfő

Örökzöld

Fagy volt. A fák kopaszon és dermedten álltak az erdőben, mozdulatlanul, némán néztek rám. Szomorú tekintetükben ott volt a fájdalom, a megalázottság. A természet csúnyán elbánt velük, elnyűtte és megtépázta lombkoronájukat ősszel, majd meztelenségükre jeges hideget hozott a tél. Bánatuk a szívemig hatolt. Mintha a szenvedésemben osztoznának. Miféle úr űz ilyen csúfot hű alattvalóiból? Hányféle bajt küld rájuk, hogy ne feledjék helyüket a világ rendjében? Meddig lehet bírni zokszó nélkül ezt a kiszolgáltatottságot?

És ekkor megláttam őt. Magányosan állt az erdő közepén, de nem bánta. Szép volt és gondtalan. Büszke megjelenése feltűnést keltett a kopár vidéken, lombja harsány zöld színben pompázott, látszott, hogy semmiféle fennhatóság szeszélye nem tudja kibillenteni az egyensúlyából. Egy ideig azt hittem, milyen jó lehet cédrusnak lenni ezen a kietlen tájon. Zavartalanul venni az akadályokat, kevélyen állni a zord időkben, hogy rajta bizony nem fog a természet romboló ereje.
Olyan jó lenne fájdalom nélkül élni...

Aztán megértettem. Az tesz bennünket erőssé és megújulni képessé, ha a sors időnként próbák elé állít. Noha elnyű és megtépáz, de aztán újabb meleget és napsütést küld a sebekre és a lélekre, majd lombkoronát ad, hogy megóvhassuk a veszélytől a szeretteinket. Mert nem vagyunk magányosak, körülvesznek bennünket csodálatos társaink. És az idő múlásával egyre szebbek leszünk. Érettek és tapasztaltak. És jöhet újabb ősz vagy tél, már tudjuk, hogy a titkunk az erőnkben van.

Várom a tavaszt.

2008. december 17., szerda

Itt a szent karácsony

Néhány napja azon tűnődöm, miért nem érzem fontosnak a karácsony közeledését, miért nem fogtam bele lázas készülődésbe, vásárlásba, miért nem várom az eljöttét.

Ma orvosnál jártunk a gyerekemmel. Tömegközlekedve. És a hangsúly most a TÖMEGen van. Félelmetes mennyiségű ember cserélődik a járatokon, állandó a zsúfoltság, a türelmetlenség, az udvariatlanság és a rosszullétek száma meglehetősen magas. A sarokban állt a pici gyerekem a villamoson, alig tudtam őt óvni a testemmel és senki nem érezte kínosnak a helyzetet. Veszekedések, kioktatások, hangos megjegyzések bármerre járok: postán, üzletben, tömegközlekedési járatokon, de akár csak a gyermekorvosi rendelő előtt. Átszaladgálnak az úton a piros lámpa ellenére, lelökdösik egymást a járdáról, rohangálnak a villamos előtt a síneken. Kérdezem én: megéri? Elájulni a villamoson, csak még egy bejglit vigyek haza a pékségből? Letapostatni magam, hogy egy újabb értéktelen giccsel cicomázzam fel az ablakomat, hogy mindenki lássa, ÉN bezzeg...? Elüttetni magam, csak nehogy más vigye el előlem a kipécézett fenyőfát? Kellemetlen veszekedéseket provokálni, csak hogy otthon a szomszéd irigykedhessen a vadi új tévémre, amely hitelének kinyögése nem foglalkoztat senkit így karácsonytájt? Idősekkel versenyezni bevásárlókocsival, ki ér hamarabb a pénztárhoz, majd gúnyos szemvillantással kiélvezni a "győzelmet"? Szánalmas.

Ez lenne hát a szent ünnep? A szereteté? Ugyan már, Emberek! Hova tart ez a világ? Én jól emlékszem arra, amikor ez még nem így volt. Na, akkor vártam a karácsonyt. De még milyen izgalommal...

2008. október 14., kedd

Levélke testvérkéméknek

A világ minden gyermekkel újra kezdődik…
Henry David Thoreau


Drágáim!


Én két hősöm... No, meg persze a picike harmadik.

Azt hiszem, veletek együtt mindannyian meglepődtünk a hír hallatán: nagyobb lesz az a baba az előzőnél, pedig kicsi fiatok sem volt egy apró méret. Mindenki a maga módján próbálta elképzelni, átgondolni, beleélni magát, milyen is lesz majd neked, aki a világra hozod. Voltak rémisztő gondolatok, rossz álmok, ugyanakkor akadtak bíztató sugallatok, ám nekünk sem volt más lehetőségünk, mint várni és izgulni.

Erre jöttök ti. Mindenféle komolyabb külső segítség nélkül végigcsináltátok. Pedig tényleg nagyfiú lett ez a „Kiss”fiú. :)

Amikor időnként erre kalandoznak vissza a gondolataim, mindig magam előtt látlak benneteket. Olyan erő és kitartás van bennetek és olyan összetartás közöttetek! Csak így végig az úton, vigyázzatok egymásra és a kisfiúcskákra!

„Ez jó mulatság, férfi munka volt!”


Nővéred


Ui. És te, Kicsifiú, te csepp csoda… Isten hozott a családban. :)


2008. szeptember 30., kedd

Legyen mindig anyák napja! :)

Mécs László: A királyfi három bánata


Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.