2023. március 17., péntek

Meglepő DE mulatságos

Ma katasztrófafilmet forgattam. Nem először és biztosan nem is utoljára. Parádés filmtörténeti alkotásom forgatókönyvírója, rendezője és főszerepelője is én magam vagyok. A film Oscar gyanús, producerek jelentkezését várom.🤩

A sztorim azzal kezdődik, hogy a férj korán megpattant reggel, megszimatolva a veszélyt, hogy ezen a napon jobb, ha elhagyja a "süllyedő hajót". Miután a család többi tagját is kihajítottam, átvettem a napirendi pontokat. Az iskolai búcsúzásra szánt muffinok megsütése szerepelt első helyen. Eseménytelen, unalmas napjaimon nem is jelent kihívást elkészíteni, de ma ... ma tétje volt. Szokás szerint ledaráltam a diót, hozzáadtam a szükséges dolgokat- talán kicsit is többet is, hogy biztosan "ütős" legyen. Az lett. Miután vésővel és kalapáccsal sikerült a beton módjára megkötött muffinokat kikényszeríteni a muffinsütőből, rá kellett jönnöm, hogy - teljesen érthető módon - nem terveztem be a szerszámokkal és mosogatással elfecsérelt időt, így hamar csúszásba kerültem. Ettől kezdve már csak a lejtőn zúgtam lefelé, mint egy elszabadult hullámvasút kocsija.
Hogy mentsem a menthetőt, azonnal felhívtam édesanyámat a gyors, bőséges és kifejezetten nem muffinsütőt igénylő receptért, elvégre lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Pillanatok alatt előkaptam újra a diót, bevágtam a darálóba ééééés ... elromlott. 😟 Itt azt hiszem, sóhajtottam egy hangosat (talán mondtam is valamit, ki tudja?). A süteménykészítésnek ezzel vége. (Gondolná minden ésszel gondolkodó ember.) De nem olyan családbú származok én, hogy ne fussak neki újra - a következő pofonért. 😁
Ezerrel pörgött az agyam, hogy mivel tudok előrukkolni ebben a vesztesnek tűnő helyzetben. Majd megcsillant a remény szikrája, amikor eszembe jutott a leveles tészta a hűtőben. Elvégre mit tudják ezek a külföldiek, milyen mennyei ízű is egy kakaós csiga!? (Nem, nem tudják azóta sem.) Boldogan téptem fel a hűtő ajtaját, nekiálltam a "recept" szerint. Ezen a ponton valószínűleg már újabb teendők járhattak az eszemben, mert a tészta töredezett és a töltelék folyós lett, de ezt csak akkor konstatáltam, amikor próbáltam feltekerni. Maradjunk annyiban, hogy nem sikerült túl jól. Az töredezett tésztát összevágva úgy néztem ki, mint aki éppen egy komoly munka eredményét takarította el a mosdóból - nem túl szakszerűen. A könyökömön is folyt némi kaka/ós folyadék. Itt, azt hiszem, megint elhagyta az ajkam némi égi áldás. 🫣 Mit sem törődve meggyötört lelkiállapotommal, belerakosgattam a kis nyomi csigákat a tepsibe és megsütöttem. Mit mondhatnék? Nagyító kellett hozzá, hogy megtaláljam őket. Kakaós falatkák voltak - csúnyák, kicsik és kevesek (de legalább finomak). Betelt a pohár: elővettem némi hazai gyártmányú kekszet és egy 10 darabos Marlenka golyós dobozt (...jelentem, az osztálylétszám 13, nem hiányzik senki) , majd a csipsz mellé bevágtam a táskába. Ennyit a házi készítésű meglepetésről. 🫤
Azt gondolná az ember, hogy ezzel vége a hányattatásoknak. Végre megszabadult szerencsétlen főhősünk a konyhai drámáktól. Mi történhetne még? Kicsit kedvetlenül ugyan, de továbbléptem a listán és láttam, hogy a tanároknak tervezett köszönetnyilvánítással bizony elmaradtam. Elővettem az Aulát (itteni Kréta), hogy azon keresztül üzenjek, de kiderült, hogy a mai naptól már az új iskolai felület működik, így az elképzelés, hogy maradandót küldjek, meghiúsulni látszott. Ám ekkor megint kipattant az fejemből egy nagyszerű ötlet: tudok nyomtatni. (Majd elviszem borítékban.) Úgy megörültem magamnak, hogy az ég felé vigyorogva meg is jegyeztem: "Látod, milyen találékony vagyok?" 🤩 ... Szóval...van az a játék, hogy "Ki nevet a végén?". Hát nem én. A "tudok nyomtatni" ötlet megmaradt a gondolat szintjén. A nyomtató jól képen röhögött, ezzel jelezve, hogy bocsi, de megint nem te nyertél. Arra határozottan emlékszem, hogy itt már nem az úrinő mivoltom urallta a mondanivalómat. Újra felnéztem, de már csak lemondóan annyit mondtam: "hahaha, remélem, valaki jól szórakozik".😎

2023. március 14., kedd

"Börtönéből szabadult sas lelkem"

Ma lezártam egy 11 éves periódust. Töröltem a Candy Crush fiókomat. Kokárda nélkül ugyan, de ünnepelem a szabadságomat.
Máig ez a játék volt a menekülésem és ez lett a börtönöm. Menedéket adott, ha a problémák uralták a világomat, ha a nehézségek elől el kellett rejtőzni. Óvott, ha szembesülni kellett azzal, hogy számtalan kereszt nyomja a hátam, vagy a terhek már-már túl soknak bizonyultak. Kerestem a boldogságot, a megnyugvást, a vígasztalást. Nagy ára volt. A vágy valami jó iránt erős függőségbe taszított és magyarázkodásra késztetett. Elhitettem magammal és mindenkivel, hogy nekem jár ez a pár percnyi öröm. A percek közben órákká dagadtak, rátelepedtek a napjaimra, meghatározták az életemet. Egyre csak arra vártam, hogy legyen egy újabb életem, amivel megint kivonulhatok a valóságból. Állandó szomorúság fojtogatott, meghíztam, megöregedtem és kiégtem. Meggörbült a gerincem és állandó vállfájdalmak gyötörtek, az idő pedig lassan telt a kanapé fogságában. Miközben áhítoztam a régi énemre, erőtlenül rogytam vissza újra és újra, hátha most valami izgalmas történik a párhuzamos világomban. De nem történt. És évek múltak el.
Ma megelégeltem. Nincs több kifogás, nyafogás, felmentés: élni kell az életem ebben a valóságban. Szeretek élni. Szeretek itt élni. Szeretek táncolni, teniszezni, kirándulni, merengeni a tengernél, színházba és koncertekre járni, jó könyveket olvasni, kézenfogva bolyongani a férjemmel, érdekes dolgokról beszélgetni, mély lelki érzéseket megélni. Imádok utazni, felfedezni új helyeket, átélni különleges élményeket. Élvezem a barátaim társaságát, a velük töltött vidám perceket, még a felszínes csacsogás is mulattat. Örülök, ha segíthetek azoknak, akiknek támogatásra van szükségük. EZ vagyok én. A legnagyobb boldogságom pedig az egész nagy családom. Mert összetartozunk.
Most mennem kell. Még annyi dolgom van. De már nem csak szuper anyaként, hanem olyan nőként, aki "lányosan bájos és fiúsan csibész egyszerre", aki szenvedélyes, mélyérzésű és bohókás. Telis-tele szeretettel, életörömmel.

2015. május 1., péntek

Az én hősöm

Az én hősöm nem mamutra vadászó (h)ősember, nem Spárta dicső katonája, vagy Caesar hadseregének zord harcosa, nem is a lovagvárak dicső bajnoka. Még csak nem is a mesékből ismert sárkánylovas, vagy a szerencsét próbáló harmadik fiú, aki elnyeri a királylány kezét. Nem. Ő nem mesék, kalandok, játékok legyőzhetetlen bajnoka. Ő a mindennapjainkban mutat felülmúlhatatlan bátorságot, erőt, türelmet, kitartást - ezáltal példát mindenkinek. ... Szeretem az apukámat.

2012. június 30., szombat

Széttépett napok

A lelke kilépett az ajtón. Tombolva rohant le a lépcsőn, át az úton, keresztül a parkon, le a vízpartra. Szerette a vizet, mindig meggyógyította. Régi idők emléktöredékeinek délibábja vonzotta oda. De jó lenne újra gyermeknek lenni... Egy udvaron találta magát. Baromfikat látott és egy ferde tetőt, amire nem szabad felmászni. Drótkerítést, mely elválasztotta őt a rettegett kakastól és a megvadult anyakocától. Kiskertet és homokot. Micsoda gondtalan idők voltak! Édesanya lekvárt főz, édesapa betolja a biciklit a szuterénba. Aztán lelke tovább száguld, átugorva éveket és máris ott teniszpálya. Micsoda felhőtlen szabadság! Arcokat keresgél, de görcsös igyekezete ellenére is alig van meg néhány. Teniszezni szeretne, amíg világ a világ, de már tudja, hogy ezt nem lehet. Továbbnyargal. Már felnőtt, de még olyan fiatal. Tele tervekkel, célokkal, álmokkal. Gyermekeket lát maga előtt, akik sosem születtek meg. Szerelmeket, akik megbántották, kihasználták, elhagyták. Barátokat, akik eltűntek az élet süllyesztőjében. Már nem nagyszabású tervek vagy kitűzött célok állnak előtte, csak féltve őrzött remények. Csapongó gondolatai egészen elsodorják. Vajon vissza tudna oda menni az időben, hogy lássa, hol tért le az útról? Kétségbeesetten kutatja a legapróbb jelet, ami nyomra vezeti, de nem talál rá. Aztán ott van újra a parkban és eszmél. Mit keres itt valójában? A családjára gondol. A hűséges, szerető férjére, akit nem érdekelnek a szeszélyei. Nem érdekli, hol és mit rontott el, csak szeretni akarja őt örökké. A gyerekekre... Ó, a gyerekek! Zokogva szalad haza. Az ajtóban már várja a megunt, kövérkés, öregedő test, amit annyira gyűlöl. Az arcon legördül egy könnycsepp és a fáradt karok átölelik a számára legfontosabb embereket. A testüket és a lelküket is. Mert ők mindenek felett. Csak ezt néha az a bohó, fiatalodni vágyó és szabadságot kereső lélek elfelejti.

2011. február 17., csütörtök

Energiaválság

Időnként a kialvatlanság, az állandó éjszakai készenlét és a folyamatos feszültségi állapot okán végelgyengülés uralkodik el rajtam. Normális esetben Schüssler-sókkal és vitaminokkal, no meg zsákszámnyi csokoládéval tartom magam életben, de ma... ma kivételes nap volt. Már egy év is eltelt azóta, hogy utoljára délutáni szunyókálásra vetemedtem volna, hát most bevackoltam magam az ágyba. Néhány percig. Ugyanis amint lefeküdtem - és Isten biz' nem túlzok - nekiálltak fúrni. A panelban. És persze amint felkeltem 10 percnyi nyűglődés után, abbahagyták.
Végigfuttattam egy keresést a memóriámban, mikor is fordult ilyen elő utoljára és minő meglepetés: éppen akkor, amikor utoljára próbáltam meg szundítani délután. És aztán újabb kereséssel azt is megállapítottam, hogy a statisztikai adatok szerint igen nagy számban kimutatható, hogy "Anyóca délutáni alváskísérlete = fúrunk-faragunk-kalapálunk a szomszédban". Ennek vannak ám elfajzottabb változatai is ám, amikor műtétből kellene felgyógyulni, vagy a kisbabával érkezünk épp haza... hogy ne is soroljam tovább.
Így most csak a kisfiam alszik. Az a 9 hónapos kis mazsolám, aki egész éjjel lármázott, majd reggel 5-kor végképp felkelt(ett). Ez már a többedik alvása napközben, nekem pedig erre a pár percecskére is ez jutott.
Eltűnődtem, hogy vajon az Égiek ilyenkor szép számban gyűlnek-e össze, hogy végre egy jót röhöghessenek rajtam... Mert szerintem is vicces. Én is jót kacagnék, ha a humorérzékem nem merült volna le a tartalékaksival együtt.

2010. december 2., csütörtök

Hét év


Tele gondokkal, félve kimondott és ki nem mondott gondolatokkal, reményekkel, várakozással, szomorúsággal, izgalommal, hozott és szerzett terhekkel. De mégis... tele élettel, vidám gyerekkacajjal, okos kis megnyilvánulásokkal, mindent átható szeretettel és odaadással, varázslattal. Ezt hozta nekünk magával ez a csöpp gyermek és noha ez a nap kiemelkedő, hiszen ma van a születésnapja, mi mindennap ünnepelünk. Hogy közöttünk van, hogy bennünket választott. Isten éltessen kisfiam!

2010. május 18., kedd

Megérkezett

Beragyogja az életünket. Nincs az a kimerítő éjszaka, az a fáradtan és kábán eltöltött nap, ami azt sugallná, hogy nem érte meg. Minden fájdalom, nehézség és hormonok által generált depresszió ellenére a világ legcsodálatosabb dolga egy kisbabának életet adni. Főként, ha a kis Csöpp nyugodt, békés gyermek és úgy tud bújni, hogy annál boldogabb érzés nincs a világon. Kivéve, ha a testvérével együtt teszi - az mindenek felett. :) Ő a kis Fábián.

2010. április 1., csütörtök

Altató

Tente, baba, tente, aludjál.
Anyunak úgy fáj a pocakja, ha rugdosod,
ezért inkább aludjál.

(Beni Öcsikének - egyedi dallammal)

2010. március 30., kedd

Hányás-hétfő, hasmenés-kedd

Ez jutott nekem virágok helyett. Bár "illatfelhő" kavarog a lakásban a szellőztetés, a fertőtlenítés, a mosás és a szagok egyvelegéből, de ez mégsem az a "tavaszi" fajta.
Még egy vírus és elhullatom a lombkoronámat. :(

2009. november 5., csütörtök

Úgy vártuk...


és most már része az életünknek. Több mindent nem tudunk még, de azt igen, hogy a családtól, barátoktól, orvosoktól érkezett rengeteg "szorítás" és "ima" elérte a célját és az első vizsgálatok rendben voltak.
14 hetes a kis Pocaklakó és az UH-os vizsgálatok szerint nagyon kis ficánka. Bízunk benne, hogy a továbbiakban is minden rendben lesz és egy édes kis gyermekkel lehet gazdagabb a világ.
És akkor mi leszünk a legboldogabbak! :)

2009. október 15., csütörtök

Esik

... az eső, a hó, a falevelek, a kamionok az árokba, a hangulati mutatóm. Minden egyszerre. Borongós, téli időre váltott a nyár, nem hagyott esélyt a felkészülésre. Nincs meleg ruha, nincs vízálló cipő, nincs megfelelő fűtés a lakásban. Zölden hullanak a levelek, virágok állnak dermedten és fagyot hordoz a zord szél is. Kinek van kedve ilyenkor elindulni? Pedig dolgom lenne bőven. Csak nem kaptam rá lehetőséget, hogy megfelelően felszerelkezve vágjak neki a hidegnek. Hé, nekem is bundát kell növesztenem, mint a cicáknak! Időt kérek! (De nem ilyen rosszat!)

Globalizáció éghajlatváltozás a neved.

2009. szeptember 11., péntek

Isten éltessen drága Mami!


"Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!"
/Petőfi Sándor/

2009. szeptember 1., kedd

Nem egy cipőben járunk

Ma nehezen indult a nap. Már az éjszakai mászkálás és nyugtalanság előre jelezte, hogy kisfiamnak ma meggyűlik a baja a világgal. Nem tévedtem. Újra kezdődik az óvoda és az ezzel szorosan együtt járó hiszti. "Miért viszel engem oda, amikor tudod jól, mennyire utálom?" - kérdezi rendszerint. De ma ennél is továbbment. Ölelte a nyakam és sírt. Itthon még kikelt magából, de az oviban hang nélkül. Az sokkal jobban fájt. Alig tudtam elengedni. Már évek óta jár közösségbe, de ilyen még nem volt.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)

Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.

2009. augusztus 7., péntek

Szépségek

Képzeljétek, megtáltosodtak a virágaim!

Mindig arra panaszkodok, hogy ami egyszer elvirágzott itt a lakásban, többé sosem mutatkozik, erre most mindenki hivalkodni akar. Micsoda egy társaság! Versenyt tündökölnek és elvárják, hogy folyton fényképezzem őket.

Igazi nőcik... :)


2009. július 6., hétfő

Hétvégi virágok

Annától láttam, hogy milyen nagyszerű dolog körbenézni édesanyáink kertjében. Ezek a virágok az én Mamikám udvarát ékesítik.

2009. július 1., szerda

Lälätike

Emlékszem, milyen fantasztikus gyermekkorunk volt.
Együtt játszottunk "Marisat", együtt cigánykerekeztünk a homokban, együtt kunyiztuk el a szomszéd srác lekváros kenyerét, együtt mentünk mindenhova, legyen az iskola, bolt, esetleg világgá, ahogy együtt lógtunk a vasárnapi misékről is. Együtt jártunk teniszedzésre, együtt vívtuk meg a serdülőkori csatáinkat és együtt nőttünk fel. Tele van a tarsolyunk vidám történetekkel.

Ma már külön éljük a mindennapjainkat. Külön szervezzük a családi dolgainkat, külön városban élünk, különböző az érdeklődési körünk és külön - no meg néha együtt is - emlékezünk vissza ezekre az időkre. Mégis...
Valahányszor eszembe jutnak ezek az élmények, mindig mintha újra átélném őket. Vele. Ahogy védelmezett engem, ahogy a kezemet fogta csendesen és hagyta, hogy beszéljek helyette, ahogy egyezkedni lehetett vele a csokijáért a helyette elvégzett házimunkára. Szép volt és megismételhetetlen. Mindig is szerettem a testvérének lenni. :)

Boldog születésnapot, Zuzikám!