Nem egy cipőben járunk

Ma nehezen indult a nap. Már az éjszakai mászkálás és nyugtalanság előre jelezte, hogy kisfiamnak ma meggyűlik a baja a világgal. Nem tévedtem. Újra kezdődik az óvoda és az ezzel szorosan együtt járó hiszti. "Miért viszel engem oda, amikor tudod jól, mennyire utálom?" - kérdezi rendszerint. De ma ennél is továbbment. Ölelte a nyakam és sírt. Itthon még kikelt magából, de az oviban hang nélkül. Az sokkal jobban fájt. Alig tudtam elengedni. Már évek óta jár közösségbe, de ilyen még nem volt.
Próbáltam elterelni a figyelmemet azzal, hogy a többi anyukával kedélyesen beszélgettem az óvoda előtt. Nem igazán sikerült. Megígértem neki, hogy a héten ebéd után hazahozom, hogy a visszaszokás folyamatos legyen. Nem tudom, ki várja jobban az ebéd befejezését. :)

Miközben lelkileg porrá zúzott a tény, hogy a gyerekemnek mekkora szüksége van rám, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban és milyen erős a kötődése, azt kellett hallgatnom az egyik édesanyától, hogy mennyire nem jó ez az integráció. Mert a vezető nem elég erős akaratú és mindenféle, súlyos fokon sérült gyerek is bekerülhet a közösségbe. ÉN tudom, mit érezhetnek, amikor a gyereküket megüti egy Down-szindrómás vagy az ajtóhoz passzírozza egy autista. De ők vajon tudják-e, mit érez az a szülő, akinek sérült gyermekére azt mondják a szakemberek, hogy az integráció az egyetlen esély arra, hogy "normálisközeli" felnőtté váljon? Érdekelné őket más szülők panasza, ha a gyerekük boldogulása forogna kockán? Ellentétben az egészséges világgal, itt nincsenek garanciák arra, hogy gyermekünk önálló életvitelre alkalmas felnőtté váljon. Csak egyszer helyezzék bele magukat abba a szerepbe, hogy nem hétköznapi életet élnek egy tartósan beteg gyerek mellett.
Vajon hogy értékelné a saját maga által mondottakat abban az esetben ez a szülő, ha ő is ezt a cipőt hordaná? Nem ám a kényelmeset... ezt a sok helyen szorító, nehéz talpú, feltörős fajtát.